- Hát... nem egy szép történet. - kezdte Dorian, de Márk közbe is vágott. 

- Oké, ezt már mondtátok. Mindig mentegetőztök, pedig már rég felfogtam, hogy ti nem úgy kezdtétek, mint én, mert nem volt senki, aki segített volna a tapasztalásban. Elhihetitek, hogy ettől nem változik semmi, csak tanulok belőle! És... - itt kicsit elakadt, de aztán eldöntötte, hogy befejezi - és tudom, hogy milyen szerencsém van, hogy ti vagytok azok, akik mellettem vagytok ebben. Gondolom, attól féltek, hogy ha elmesélitek a saját bénázásaitokat, akkor majd nem hallgatok rátok. Vagy másképp tekintek majd rátok utána. De tévedtek! Én sosem... - most André vágott közbe.

- Jól van-jól van, mi is felfogtuk. - pár másodperc csend lett, közben André Dorianra nézett és valamiért mindketten elmosolyodtak.

- Mindig is tudtuk, hogy jó választás vagy. - mondta Dorian. - Talán túlságosan is érett vagy egy tizenhat éveshez képest.

- Ja. - nyögte ki a fiú - Még arról sem mondtatok el sok mindent. Gondolom, hogy csak a lényeget nem mondtátok el az egészről..

- Ez nehéz sztori, Márkó fiú. - kezdte Dorian - És meg fogsz tudni mindent, nyugi. Szóval az én vérszüzességem elvesztése. Nem szépen indult. Az átalakulásom után - Márkban megint felvillant, hogy hányszor akarta már ezt is kihúzni belőlük, de soha nem voltak hajlandóak a saját átalakulásukról beszélni - néhány hét telhetett el, amikor eldöntöttem, hogy meg kell lennie. Elkezdtem keresni az elsőt. Ahogy te is. Én már tudtam, hogy nagyjából kik az ideálisak, de fogalmam se volt az egészről. Nem tudtam, hogy csináljam, egyáltalán hogy álljak neki. Annyit már tudtam, hogy ha sokáig tart a kapcsolódás, akkor megölhetem vele az áldozatot, ezért hamar véget kell vetnem a dolognak. És tudtam, hogy nagyjából kik az ideális célpontok. és ennyi...

- Ezt honnan tudtad, ha nem volt, aki tanítson? - próbálkozott Márk kihúzni valamit belőle.

- Ennyit azért már tudtam. - zárta rövidre a fiú. - És ez minden, amit tudtam. - tette még hozzá. - És persze hol máshol, mint a gimiben a saját osztályomban kezdtem el válogatni. Ami, ugye, alapszabály, hogy nem csináljuk. -  Márk kis híján közbeszólt, hogy nem kell mindig elmondana, hogy mekkora hülyeség, amit csinált, de aztán inkább hagyta. - Szóval a gimis osztályomban kezdtem el alaposabban megnézni az osztálytársaimat. Mivel nem sokat tudtam a dologról, az volt a tervem, hogy egy nálam gyengébb srácot választok és megpróbálom valamikor délután elkapni, mielőtt hazamennénk. Hetente kétszer voltak késő délután edzések és kétszer szakkörök, amin már csak néhányan maradtunk, ezek körül próbáltam nézelődni. Az volt a terv, hogy egy különóra vagy szakkör után egy teremben vagy egy szertárban utoljára maradnék valakivel. Mivel ezeket a termeket mi zártuk be szakkör után, elég biztonságosnak tűnt. Már ha nem csapunk nagy zajt, ugye. Habár néha úgy elhúzódott némelyik, hogy talán az épületben sem volt már más rajtunk kívül, amikor haza mentünk.

 A másik lehetőség a tesiterem öltözőjében egy edzés után megejteni. Persze ehhez is az kell, hogy utoljára maradjak valakivel ott, aki jó célpont lenne. Az öltözőt ugyan sosem zártuk be, de az edzés után, amikor mindenki hazament, másnap reggelig biztos nem nyitott volna ránk senki. És hát - Dorian kicsit elakadt, de folytatta - volt még egy szempont, ami eléggé behatárolta a választást. Ami elég rossz ötlet volt. De igazából volt két srác, akikkel... hát nem voltam túl jóban. Az egyik az osztálytársam volt, akivel egyszer össze is verekedtünk a foci után az öltözőben. Aztán a lelkes nézőközönségünk, mert persze szurkoltak rendesen páran, amikor eldurvult volna, szétválasztott minket. - Már elképedt. Valahogy nem tudta elképzelni Doriant egy gimnazista verekedős srácként.

 - Azta! - nyögte ki végül, aztán Dorian folytatta. - Tizenhét éves hülyegyerek voltam. - Aztán maga is elmosolyodott, amikor egymásra néztek Márkkal, aki épp csak most közelítette a tizenhetet. - Oké, te kicsit érettebb vagy már most, mint én voltam akkor. Szóval ja, ő volt az egyik, akire pályáztam. A másik nem az osztálytársam volt, csak egy évfolyamban voltunk. Vele egy délutáni focimeccsen akadtunk össze valahogy, aztán még párszor. Azért nem fajult odáig, mint a másikkal, akivel verekedtünk is, de ha lehetett, a meccseken azért odapakoltunk egymásnak alaposan. 

 Szóval nem volt jó ötlet, de az volt a tervem, hogy ha lehet, őket kapom el. A verekedős osztálytárs volt az esélyesebb, mert vele azért gyakrabban futottunk össze az edzéseken. És hát így is lett. Az egyik edzésen direkt provokáltam párszor, amikor a végén labdajátékok voltak, párszor meg is rúgtam. Nem sokon múlott, hogy még edzésen nekem essen, de aztán végigcsináltuk gond nélkül az edzést. Arra számítottam, hogy az öltözőben akar majd nekem esni, de nem akartam, hogy most is közönségünk legyen, ugye... Szóval az edzés után nem mentem rögtön öltözni, hanem valami ügyüggyel kint maradtam még a teremben, amikor a többiek elvonultak zuhanyozni és öltözni. Sikerült utoljára maradnom, pakolásztam egy kicsit a teremben és húztam az időt. Még egy kört is mentem a suli a folyosóin, bízva benne, hogy meg fog várni. Reméltem, hogy kötözködtem vele annyit! Csak ne legyenek ott a többiek! Mert egy a múltkorihoz hasonló verekedéshez nem lett volna kedvem. És hát nem kellett csalódnom. Megvárt. Páran még öltözködtek a zuhanyzás után, de láttam, hogy már nem kell sokat várnom, hogy eltűnjenek. És azt is láttam, hogy ő is húzza az időt. utoljára jött ki a zuhanyzóból és mímelte az öltözködést, amíg a többiek egymás után leléptek. Már szinte biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Legalábbis egyedül maradni vele. Aztán a többi miatt még volt min izgulnom. Én is elmentem zuhanyozni és közben figyeltem a kint egymás után lelépő többiek beszélgetéseit, amíg el nem némult az utolsó is. Tényleg mindenki lelépett, és rám vár. A legjobban alakult. Még húztam egy kicsit a zuhany alatt, hogy biztos mindenki lelépjen, aztán rákészültem a dologra és kimentem. Megtörölköztem és bementem az öltöző részbe. Ott ült az öltözőszekrények melletti padon rövidnadrágban és engem nézett. 

- Na, mi van? Nagy a pofád most is? - kérdezte, amíg én is magamra rángattam a nadrágot. Hallottam, hogy feláll mögöttem és lép egyet felém. Becsaptam a szekrény ajtaját és szembe fordultam vele. Hát itt az alkalom, csak jól kéne csinálni! Jobb is így, mert nem tudtam, hogy mennyire véres vagy brutális dolog ez. Szóval a zuhanyzó közelségét is hasznosnak gondoltam. És azt is, hogy nem kell pólón keresztül harapnom és ilyesmivel küzdenem. Szóval eddig jól alakult. És persze halálosan izgultam, de közben akartam is nagyon, hogy megmarjam. Fura ez nagyon... - itt kicsit elhallgatott, mielőtt folytatta.

- A vágy? Már akkor is megvolt a harapásra? Mert nekem megmutattátok és utána éreztem, hogy ez kell nekem... - mondta Márk.

- Én elég sokat vártam az átalakításom után. És már éreztem, hogy kell... muszáj volt. Egyszerűen tudtam, hogy erre van szükségem. 

- Aha. - bólintott Márk. Akkor ez egy kicsit másképp működött, mint nála. Dorian folytatta.

- Ott álltunk ketten és elkezdett vigyorogni. Én meg elkezdtem felszívni magam, hogy felkészüljek az ugrásra, hogy én támadjak először. - Bátor vagy most is, nagypofájú? - kérdezte. Aztán megelőzött, mert felém ugrott és rögtön a gyomromba ütött. Én is belé tudtam ütni párat, aztán néhány térdelés és rúgás is volt... itt eléggé összefolynak a dolgok, mert kicsit vad volt és gyors. 

Épp kaptam egy térdrúgást a gyomromba, amitől meggörnyedtem egy kicsit,  de át tudtam fogni a derekát és levittem a padlóra. Sikerült elkapnom az öklét, ahogy rám esett és az arcomba próbált volna ütni és el tudtam tolni oldalra a karját, amitől egész testtel rám zuhant. A feje a vállamhoz került. és ekkor próbálkoztam először megmarni. 

- Először? - képedt el Márk. - Szóval többször is haraptál... 

- Igen. Mondtam, hogy nem szép a sztori... Szóval amint rám zuhant, az egyik kezét elkaptam és kitoltam oldalra, a másikkal meg a derekát fogtam át és próbáltam magamhoz szorítani. Aztán a vállába haraptam. És hát nem voltam túl óvatos. Persze felordított. és veszettül káromkodva könyökkel ütött belém és elrántotta a fejét tőlem. Esélyem se volt a kapcsolódáshoz, de egy elég csúnya sebet ejtettem a vállán. Legurult rólam oldalra és teljesen eltávolodott tőlem. Nem mondom el, hogy közben miket kiabált. És igaza volt. Erre nem számított egy verekedéstől. Hogy belé fogok harapni. De én már bele voltam őrülve az egészbe és minden áron be akartam fejezni. Szóval mint elgurult tőlem, rögtön oldalra fordultam és rávetettem magam. Már csak védekezett és maga elé emelte a karjait. A döbbenet kicsit lesokkolta, hogy megharaptam. Elkaptam mindkét csuklóját és ahogy rá fordultam, a feje fölé toltam, hogy teljes testtel rá tudjak nehezedni. És még mindig nem hitte el, ami történik, de megint ráhajoltam és most a nyaka oldalába martam. A válla kicsit vérzett az előző kísérletemtől, de egy új sebet ejtettem rajta. Megint felordított és a fejével vett nagy lendületet és oldalról a halántékomba fejelt. Ettől megint elszakadtam és meg is szédültem. - Márk hüledezett, ahogy elképzelte ezt a harcot. Nagyjából benne volt minden, amitől rettegett. Minden! A sikertelen támadás, az életét féltő és az életéért harcoló áldozat, aki őrültnek gondolja. És igaza is van... fejezte be a gondolatmenetet. Dorian hangja visszazökkentette a valóságba.

- Szóval még egy seb lett rajta a nyakán, ez sem nézett ki szépen. Lelökött magáról és menekülőre fogta. Valószínűleg tényleg azt gondolta, hogy egy őrült akarja megölni. Szóval ledobott magáról és egy pillanat alatt feltápászkodott és kicsit támolyogva megindult az ajtó felé. Úgy, ahogy volt, egy szál rövidnadrágban, két vérző sebbel. Persze az adrenalint elnyomta a pánik, hogy mi lesz, ha kijut... nem hagyhattam! És szinte rögtön kijózanodtam és felugrottam én is és gondolkodás nélkül rávetettem magam hátulról.

Már az öltöző kilincsét fogta, amikor rávetődtem. A vállait szorítottam meg és elrántottam az ajtótól, hogy majdnem mindketten elestünk. Aztán sikerült talpon maradni és szorosan átkaroltam hátulról. Nem tudtam a karjait is hozzá szorítani, csak a testét fogtam át a mellkasánál és úgy szorítottam magamhoz. A kezeivel próbált hátrafelé ütni, ahol ért, de nem érdekelt. Ráhajoltam megint, közben a karjaimat próbálta lefeszíteni magáról és hátra lépni, hogy ledöntsön mindkettőnket, de már erősen szorítottam és sikerült végre rendesen rámarnom. A vállgödörbe haraptam és pár másodpercig meg is tudtam tartani és elkezdtem elárasztani. Ez elég könnyen ment. meglepően könnyen és gyorsan. Még párat hátra ütött, amikor érezte, hogy belé harapok, aztán el tudtam bódítani. Vagy fél percig így tartottam, amíg biztos voltam benne, hogy már megvan... - itt Dorian megállt. Kicsit megint átélte a dolgot és nem szívesen tette. - Mondtam, hogy ocsmány lesz. - bökte ki halkan. 

- Aztán? - kérdezte halkan Márk - A kapcsolódás simán ment?

- Igen, azzal nem volt baj. Eleinte nem nagyon tudtam teljesen elmélyedni benne, mert nehéz volt magunkat tartanom, hogy ne essünk el. Attól féltem, hogy elesünk és kiszakadok belőle vagy megsérül. Akkor még nem tudtam, hogy az elárasztás után már nem gond, ha megszakad a dolog, csak újra kell kapcsolódni és onnantól már egy alvó célponttal kell csak számolni. - Itt Márkra nézett - Ezért is fontos, hogy ha harcra kerül a sor, akkor már csak a marás és az elárasztás számít. Ha ezen túl vagy, utána már át tudsz fogni és el tudsz vele helyezkedni úgy, hogy biztonságos legyen és nem gond, ha ehhez egy kicsit meg kell szakítani a kapcsolódást. Szóval nehéz volt kettőnk súlyát megtartani így állva, ezért úgy fél perc után löktem rajta egyet, hogy megrogyasszam a lábát és lassan leereszkedtünk.

Sikerült úgy elfektetnem magam alatt, hogy végig szorítottam és nem szakadtam el tőle. Aztán már csak belemélyedve feküdtem rajta a padlón. Az már meglepően sima volt. És persze az első igazi élmény, amit el se tudtam addig képzelni. De valahogy éreztem, hogy mikor kezd neki túl sok lenni és egy kicsit megijedtem. Aztán nem sokkal később meg is szakítottam. Talán vagy negyed órán át meg se mozdultam rajta, miután megszakítottam. Csak feküdtem rajta csukott szemmel és próbáltam magamhoz térni. Elképesztő élmény volt... de ezt már te is tudod, nem kell elmesélnem, mit éreztem. Aztán kezdett lassan visszatérni a valóság. Kinyitottam a szemem és mintha egy pillanat alatt tört volna rám... a pánik! Mit csináltam? Láttam a vért a padlón, nem volt sok, de mégiscsak vér. Igazi vér! Felemeltem róla a fejem és megláttam a sebeket a nyakán, a vállán és a végső harapást a vállgödrében. Ne nézett ki jó. Rendesen bepánikoltam. Szinte leugrottam róla és feltápászkodtam. Aztán csak néztem és nem tudtam, mit csináljak. Más volt eddig elképzelni és más most, hogy ott fekszik három sebbel. Szerencsére egyenletesen lélegzett, tényleg úgy nézett ki, mint aki csak alszik. De azok a sebek! Előszedtem a még nedves törölközőmet és elkezdtem letörölni róla a véres nyomokat. Amikor jobban megvizeztem, rájöttem, hogy nem olyan vészes, mint elsőre tűnt. nem nagy sebek, csak a vér volt ijesztő. Az első sebe szinte alig látszott, miután letisztítottam. A legrosszabb a válla volt, ahol a második kísérlet volt. A rendes marás helye már megint nem volt olyan vészes.

Alaposan letisztogattam és nagy nehezen arrébb vonszoltam, hogy a padlót is feltöröljem. Aztán nem tudtam, mit csináljak. Csak egyre pocsékabbul éreztem magam. Az adrenalin már nem volt ott, csak az élmény és a pánik, hogy mi lesz most. És vártam. Túl hosszú időnek tűnt. Pár perc után odavonszoltam a pad mellé és nekitámasztottam félig, hogy így félig fekve, félig a padnak dőlve aludjon. Sose hittem volna, hogy milyen nehéz egy tehetetlen testet mozgatni. De odaküzdöttem, nekitámasztottam, aztán mellé ültem a padlóra és csak vártam. Közben reménykedtem, hogy úgy van, ahogy elmondták: tényleg nem fog emlékezni semmire. Csak a sebek lesznek valódiak. Nem figyeltem az időt, de nagyon-nagyon soknak éreztem, ami eltelt, amíg meghallottam az első nyögését. oldalra akart billenni a feje, de megtámasztottam. nyomokban sem mard bennem utálat vagy bármilyen ellenséges érzés... valahogy túlságosan aggódtam, hogy ne legyen nagy baj. És még megvolt az élmény, amit nyújtott. Szóval aggódtam, hogy minden rendben legyen. Pár perc még eltelhetett, amíg megint megmozdult. majdnem eldőlt oldalra az ülő helyzetéből, úgyhogy megint megtámasztottam. Aztán kinyitotta a szemét. Kellett egy kis idő, amíg felfogta, hogy hol van. Aztán oldalra nézett és felélénkült hirtelen, mintha ott akarná folytatni, ahol abbahagytuk. 

- Nyugi! - mondtam neki és barátságosan átöleltem oldalról, hátha akkor nem érzi úgy, hogy megint verekednünk kéne. És tényleg lecsillapodott valamennyire.

- Mi a franc volt ez? Mi történt? És tényleg nem értette. 

- Jól vagy? - kérdeztem. Ezt valószínűleg még kevésbé értette, hogy miért aggódom miatta. - Csak mert... hát verekedtünk. És egy nagyon nagyot estél. - Gondoltam, egy próbát megér a sztori így, jobb úgysem jutott eszembe. - Mire emlékszel utoljára? - Próbálta összeszedni magát és láttam, ahogy erőlködik. Verekedtünk. Ja. - Csak ennyit mondott. - Aztán még annyit hozzá tett: - Nekem ugrottál és valahogy a földön voltunk. Aztán nem tudom... nem tudom. - Furcsa volt látnom az amnéziát élőben, de kicsit megnyugodtam. Még párszor megkérdeztem, hogy tényleg jól van-e, ami valószínűleg arra jó volt, hogy már ne akarjon nekem esni. Lenyugodott és valószínűleg ő is megijedt. - Elestem? - kérdezte. Annyit mondtam neki, hogy a földre estünk és utána mintha elájult volna. Ennyi. 

Meg még hozzá tettem. Kicsit elvadultak a dolgok... De értette. És biztos, hogy tudta, hogy elég vad verekedés lehetett. Körbe nézett, aztán elkezdett felállni. Próbáltam átkarolni, hogy segítsek neki, de lerázott magáról. Hagyjál már! - csak ennyit mordult rám, aztán felállt és a szekrényéhez ment, hogy felöltözzön. Felvette a pólót, aztán még kicsit megingott, amikor leült a cipőjét felvenni. Amikor megint odaléptem, hogy segítsek, akkor megint csak rám mordult és lerázott magáról. Hát... barátok nem leszünk, abban biztos voltam. De talán ez volt az utolsó verekedésünk. Egy szót sem szólt hozzám, csak simán összeszedte magát, aztán kiment és ott hagyott. 

Nem nagyon szóltunk egymáshoz ezután. Amíg még gimis voltam, egy évig ezután, összesen nem váltottunk két szót sem. Simán elkerült. És én is őt. Majd megbolondultam az aggódástól a sebek miatt, az állapota miatt, hogy nem esett-e baja, meg úgy egyáltalán. Sokkolt az egész élmény. Jó és rossz irányban is. Szóval a legjobb élményem volt addig az életben és a legrosszabb is egyben.

- Hát ennyi. - fejezte be Dorian. - Ocsmány sztori az összes elkövethető hibával és bűnnel, ami csak lehetséges.

- Ja. Tényleg nem szép. - bólintott Márk is. - Szerintem minden benne van, amitől félek. Ami a legrosszabb az egészben. Igazából ezek sorban mind benne vannak. - mondta csak úgy magának. - Nem sikerül a marás, harc lesz belőle, menekülni akar... borzalmas az egész. Ezektől rettegek. És hogy lettél túl ezen? - nézett Dorianra.

- Idővel. - mondta - Igazából szerencse, hogy amúgy is utáltuk egymást. De pocsékul éreztem magam még nagyon sokáig. Nehéz volt magam rávennem a következőre. És hát sokat tanultam belőle.  

- A következő egyszerűbben ment?

- Sokkal. - mondta mosolyogva. És némi szerencsével is. De ja. Ez elég pocsék volt elsőre.