A következő napokban amint hazaért, hamarosan megjelentek nála a mesterei és gyakorolták azokat az eseteket, amikre ő eddig nem is gondolt. A kanapén ülve egy gyors átkarolással és szorítással szinte rögtön be tudta vinni a marást, ott inkább az okozott gondot, hogy a kapcsolódás ideje alatt biztosan tartsa mindkettejüket és ne dőljenek el. Ha megszakad a kapcsolódás, az nem nagy gond, miután már elbódította az áldozatát, de egy esést nem lett volna jó megkockáztatni, főleg az áldozat épsége miatt. Párszor mindkét mestere látványosan eljátszotta, hogy egy magatehetetlen test milyen erőt kíván, ha valaki meg akarja tartani és párszor Márk meglepődött azon, milyen nehéz így biztosan a kapcsolódásban maradnia. A cél mindig az volt, hogy az elárasztás után inkább magára húzza az áldozatot és megpróbál hátra dőlni vele, hogy ne kelljen egy magát elhagyó testet tartania.

Az egyetlen dolog, amit nem gyakoroltak, az alvó áldozattal való kapcsolódás volt. Ott persze a technika végtelenül egyszerű, hiszen csak rá kell hajolnia és kényelmesen elhelyezkedhet az áldozaton mindenféle erőfeszítés nélkül. Inkább az elárasztásról meséltek neki.

- Ideje, egy adósságot törleszteni! – mondta André – Az én első vadászatom nem is vadászat volt, hanem alvás közben kapcsolódtam.

- Hű! – kiáltott fel Márk – Kivel? És hogyan?

- A gimis osztálykiránduláson. Ez az átalakításom után pár héttel történt. Már vagy négy éve... - Márk majd megőrült a kíváncsiságtól, hogy megtudja, hogy történt a két mestere átalakulása, de tudta, hogy nem húz ki belőlük olyasmit, amit nem akarnak még elmondani, úgyhogy megfékezte magát és nem vágott közbe.  - A szobában ketten voltunk - folytatta André - és hát kicsit ittunk is előtte. A szobatársam mélyen aludt, amikor eldöntöttem, hogy megejtem az első kapcsolódásomat.

- De úgy, hogy részegek voltatok? – álmélkodott a fiú. – Nem veszélyes ez?

- Veszélyes is lehet, nem is csinálunk ilyet… De engem senki sem tanított, csak pár dolgot tudtam erről az egészről. Akkor épp csak annyira voltunk részegek, hogy ő szinte rögtön elaludt, amikor eldőlt zuhanyzás után. Persze, kicsit én is az voltam, de tudtam, mit csinálok. Nem volt nehéz, inkább csak a saját ijedtségemet kellett legyőzni. Hanyatt fekve aludt, én pedig egyszerűen mellé feküdtem, aztán amikor összeszedtem a bátorságomat, ráfordultam, kényelmesen elhelyezkedtem rajta és szinte rögtön el is tudtam árasztani. Még a marás pillanatában sem tudta, hogy mi történik, vagy csak pár pillanatra ébredt fel, mielőtt elárasztottam. És a legfantasztikusabb dolog volt, amit valaha is éreztem. És… - itt kicsit időzött – és majdnem megöltem.

 Alvás közben kicsit másképp néz ki a tudat. Kevés az akadály, minden kicsit kaotikusabb. Nem rosszabb, nem is jobb, csak nagyon más, mint egy éber áldozaté. De persze ezt csak azóta tudom. Akkor még azt hittem, hogy mindig ilyen. És rájöttem, hogy bizonyos reflexek ilyenkor is működnek. Nagyjából, ahogy egy alvó embernél, minden kapcsolódáskor az áldozat néha mozdul, meg akar fogni, átölel vagy pont el akar tolni magától. De ezek öntudatlan, reflexszerű, gyenge mozdulatok, nem arról van szó, hogy felébredt volna vagy küzdeni akar. Ezen is meglepődtem és meg is ijesztett persze először. Azt hittem, hogy felébredt, amikor megmarkolta a vállam, de semmi tudatosság nincs ezekben a mozdulatokban, ne ijedj meg tőle, ha ilyet tapasztalsz. Még fel is kiált talán. Ha elárasztottad, akkor már nem a tudatos énje működik.

És nehéz… nagyon-nagyon nehéz volt megszakítanom. A kevés dolog egyike volt, amit tudtam, hogy ha túl sokáig kapcsolódunk, akkor meg is ölhetem. Szerencsére nem lett baj, de a srác pár napig nem volt jól utána. Betudtuk az italnak és a másnaposságnak. De megijedtem, hogy majdnem baj lett.

- Azta… - nyögte ki Márk, de nem nagyon tudott mit mondani. Csak próbálta elképzelni, hogy milyen lehet ezt tanítás és tréning nélkül megtapasztalni. Tényleg csoda, hogy nem ölte meg. És volt benne valami hihetetlen, hogy a tapasztalt mestere is volt kezdő. Márk valahogy nem tudta elképzelni, hogy André félve és bizonytalankodva az alvó áldozata mellé fekszik, aztán rettegve elhelyezkedik rajta. Mindenki elkezdte valahogy... 

- Szóval ez az én dicsőséges első vadászatom története! – nevetett fel André.- Egy szegény osztálytársam, aki még csak nem is volt magánál. Sok gátlást kell legyőzni eleinte. - folytatta vigyorogva - Nem mondhatnám, hogy nagy rutinom volt befeküdni egy ágyba és rásimulni valakire, aki nem a barátnőm. A többiről nem is beszélve. Aztán persze megszokod és rutinná válik. Legalábbis ez a része a dolognak. - tette még hozzá. - De a hátralévő évben kerültem és alig tudtam rá nézni. Nem szabad baráttal vagy olyannal kapcsolódnod, akivel napi szinten együtt vagy. Egyszerűen túl nagy teher, hogy nem tudhatja meg, mit csináltál vele. Valószínűleg azt hitte, hogy  azért kerülöm, mert valamiért haragszom rá... vagy csak nem bírom valamiért... - tette még hozzá csak úgy magának.

- Igen. - sóhajtotta Márk - Az eleje. Csak azt kéne megúszni valahogy. Az alvás tetszik. Akkor nem kéne küzdeni és simán menne minden.

- Az alvó áldozat nagyon jó célpont. - helyeselt Dorian is. Sokkal jobb és egyszerűbb, mint bárki más, mert nem kell hadakoznod vele és eleve nem lesz furcsa, hogy egyszer csak elalszik és nem emlékszik rá, mi történt. Hiszen eleve alszik. Csak óvatosabbnak és figyelmesebbnek kell lenni a kapcsolódás közben, mert a tudat olyankor nem annyira rendezett és átlátható, mint amikor ébren van valaki. Nehezebb eligazodni és utat szabni az áramlásnak. – egészítette ki Dorian. De sajnos ritkán adódik ilyen alkalom.

- Te is csináltad így? – kérdezte a fiú

– Igen, persze, hogy kipróbáltam, amikor alkalom volt rá. Habár a barátnőm volt az első alvó, akivel kipróbáltam így. És nem volt jó élmény, de akkor még nem tudtam, hogy ez hogy működik és mi a baj. Azóta már persze tudom, hogy az áldozat kiválasztása milyen fontos. De ha tehetném, mindig így csinálnám. Sokkal egyszerűbb, nincs birkózás, hadakozás, megmagyarázhatatlan ájulás, ahogy mondtuk. De maga a technika így a legegyszerűbb és nulla kockázat. Néhány alkalmam volt aztán így csinálni és élménynek is ezek a legjobbak. Talán a szemből kapcsolódás és a küzdelem hiánya miatt. 

- Csak hát nagyon ritkán adódik ilyen alkalom. – zárta le André. Márk értette. És azt kívánta, hogy bárcsak mindig alvó áldozattal tudna kapcsolódni. Továbbra is rettegett az egésznek az első néhány másodpercétől. A két fiúval persze más volt, mert sokat gyakoroltak. De egy idegennel… az nem lesz egyszerű.

És megtapasztalt még valami nagyon furcsát. A gyógyulást. A gyakorlatok közben elég gyakran megsebezték egymást és döbbenten vette észre, hogy ahányszor megvizsgálja a frissen ejtett sebeket, mindig úgy tűnt, mintha már több nap telt volna el. Nem látta a gyógyulást magát, de egy délutáni gyakorlaton szerzett vagy okozott seb estére szinte teljesen eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Ijesztő és csodálatos is volt ez, szoknia kellett a gondolatot. A két fiú elmondta, hogy ez csak bizonyos mértékig működik, arra azért ne számítson, hogy egy komoly sérülés is egy nap alatt meg fog gyógyulni.

-Egy brutális marás napokig látszik rajtunk is. Sőt, van olyan, hogy soha nem múlik el a nyoma. – Márk gyanította, hogy az egymással való küzdelem sokkal gyakoribb vagy szokványosabb, mint azt elárulják neki. Mindig csak azzal nyugtatták, hogy szinte nulla a valószínűsége annak, hogy egy magafajtát támad meg véletlenül. Ehhez képest rengeteget tudnak az egymásnak okozott sérülésekről. Valami azt súgta, hogy sok sötét dolgot nem tud még erről a világról, de nem tudott belőlük többet kihúzni.

Az utolsó néhány tréning izgalmát eléggé beárnyékolta az édesanyja állapota. Naponta látogatta, de nem sok mindent tudott tenni, sőt, anyja arra ösztönözte, hogy ne csinálja ezt, mert rámennek a mindennapjai. Neki volt egy olyan érzése, hogy csak szoktatni akarja az érzéshez, hogy nincs vele. Ettől mindig elszorult a torka és nagyon hálás volt a két fiúnak, akik testvérként kezelték, bíztatgatták és vigyáztak rá. Tenni nem tudtak semmit, de ott voltak vele. És a tréningek alatt a kapcsolódások hosszú órái alatt olyan közel kerültek egymáshoz, mint soha senkivel. Már rég nem kellett, hogy amíg tart a kapcsolódás, a másik fiú készenlétben álljon, hogy beavatkozzon, ha kell. A vigyázó kényelmesen, a fotelből szemlélte, hogy a másik kettő a kanapén egymásra borul és Márk szívja az információt és tréningezi a tudatának minden rezdülését, irányítja az áramlását a másik fiú tudata felé.

 Kiismerte őket és ők is ismerték minden rezdülését. A legrosszabb pillanataiban, amikor a kórházból hazaért, néha ott várták és nem is szóltak semmit, csak csendben vele voltak, ha kellett, ültek mellette és néha magukhoz ölelték. Örült, hogy van két testvére és biztos volt benne, hogy nélkülük nem bírná az egyedüllétet. A tréningek pedig olyan élményt adtak neki, mint előtte soha, semmi. Szerette ezt a közelséget, hogy érzi a másik fiú testének és tudatának minden apró rezdülését. A kapcsolódások minden percét élvezte. Mámorító volt. És már volt némi fogalma arról, hogy mit jelent a kéj, amit annyiszor emlegetnek. És arról is volt már fogalma, hogy mennyire fogalma sem lehet egy magafajtával kapcsolódás okozta érzésről. Hogy lehet ennek az élménynek és ennek az intenzitásnak a sokszorosa, amikor ezzel is nehéz volt elbírni? A két fiú szerint ő még olyan gyenge, hogy ez nem számít, amíg nem kezd nála gyengébbekkel kapcsolódni. De az első egy-két saját vadászata után már nem szabad többé egymással kapcsolódniuk, mert nem tudják majd korlátozni és irányítani, ahogy eddig. 

 Ahányszor Márk belegondolt ebbe, megérezte, hogy mennyire fog majd neki hiányozni ez a közös élmény velük. Habár azt is tudta, hogy a két mesterének ez kisebb élményt nyújtott, mint neki, hiszen gátakat és korlátokat emelve az ő még harmatgyenge elárasztásának, civilt próbáltak imitálni. Gyakran próbálta elképzelni, hogy hogy csinálják és milyen érzés lehet, de aztán belátta, hogy amíg nem tapasztal hozzá eleget, felesleges, mert nem fogja tudni elképzelni. Ennyit már tudott: itt minden tapasztalás bőven felülmúlja azt, amit előtte elképzelt.

Szombati nap volt, amikor főzőcskézett éppen és megjelent a két fiú. Beszélgettek, ahogy szoktak, hülyéskedtek, aztán jött a feladat. André vezette fel.

- Ma egy gyakorlat lesz velem, aztán holnap még egy másik Doriannal. Ez lesz a főpróba! Aztán elkezdjük kitalálni az első saját vadászatodat. - Márk hirtelen felpörgött az izgalomtól. Már nagyon várta és közben rettegett is tőle. 

- Először fogok magamban... - be sem tudta fejezni, olyan izgalomba jött. 

- Hé, hé! Csak nyugi! Ehhez az kell, hogy a mai és holnapi főpróbán jól teljesíts! - nevetett André. 

- Oké-oké, tudom! - próbált lehiggadni, de őszintén úgy érezte, hogy már elég jól kontrollálja magát és nem lesz gond. Nem is törődött nagyon a hátralévő két tréninggel. Maga a vadászat problémája izgatta inkább és hogy egyáltalán hogy jut el a kapcsolódásig. És persze az áldozat és a körülmények kiválasztása, hogy a végén ne essen baja senkinek. A kapcsolódás után már nem számított gondra, mert a két sráccal már rengetegszer végig csinálták sokféleképpen.

 Megbeszélték, hogy kiválasztja az áldozatot, de mielőtt kapcsolódna vele, a két fiú is jóvá hagyja a választását. Aztán jöhet a többi. Már volt egy sejtése, hogy ki lenne az, mert nagyon régóta foglalkoztatta és izgatta a dolog. Ha őszinte akart lenni magához, valójában már rég kiválasztotta. És remélte, hogy átmegy majd a két mestere szűrőjén is a választása. Utána jöhet a tervezés, hogy hogyan hajtja végre. És rettegett ettől a résztől.

- Na gyerünk! - kiáltott fel André - Premier előtti utolsó tréning, főpróba, első rész! - és bevonult a szobába, megállva a kanapé előtt.  - Ügyesen, Márkó fiú, ahogy szoktad! És most vedd úgy, hogy én vagyok az első igazi áldozatod, mindent úgy csinálj, ahogy vele is fogod! - mondta André mosolyogva, ahogy nekitámaszkodott a kanapé oldalának.

 Ezerszer csinálták már, sokféle fogást gyakorolva. Úgy érezte, hogy a mesterévé vált azoknak a lefogásoknak, kulcsolásoknak és karfeszítéseknek, amikkel meg tudja bénítani az áldozatát, amíg beviszi a marást és elárasztja a tudatát. Mindent magába szívott ezekről a mozdulatokról, amit a két fiú mondott neki, mert ettől a résztől félt a legjobban. Amikor odalépett Andréhoz, az járt a fejében, hogy hogyan fogja csinálni majd azzal a sráccal, akit kiválasztott első áldozatnak. Szinte biztos volt benne, hogy jó választás lesz. Őt képzelte most André helyére. Kicsit alacsonyabb nála, hozzá hasonló alkatú srác. Habár André magasabb volt, de úgy gondolta, hogy át tudja majd fogni hátulról mindkét karjával együtt és nem lesz gond. Egy-két másodpercig magához tudja szorítani, amíg sínen lesz a kapcsolódás. Ezt fogom most elgyakorolni. – gondolta magában. 

- Márk! - javította ki, ahogy már ezerszer is. Közben szorosan André mögé lépett, hogy kellően közel tudjon majd hajolni és egy villámgyors mozdulattal átölelte nagyjából a másik fiú felkarjánál, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal a nyakára hajolt. Közben egy pillanatra elborította a várakozás izgalma és a leendő áldozatát képzelte maga elé. Aztán hirtelen felgyorsultak az események.

A másik fiú, mintha hirtelen kicserélődött volna. Megfeszültek az izmai, Márk ölelésében mintha megkeményedett volna az addig puha, forró test és a következő pillanatban már egy erős feszítést érzett a karján. André mintha közben valahogy elkezdett volna kicsúszni a szorításából. Márk azonnal rámart a fiú nyakára, de a következő pillanatban egy hatalmas rándulással elszakították az ölelését és kiszabadult az áldozata. Nem telt el egy újabb másodperc, a fiú ajkai elszakadtak az áldozata nyakától, majd egy fájdalmas könyökütést érzett a gyomrában.

 Kicsit összegörnyedt és szinte teljesen ellazult a szorítása, amit André rögtön kihasznált, szembe fordult vele és gondolkodás nélkül egy villámgyors mozdulattal a nyakára mart. A nyak oldalát kapta el. Márk érezte, hogy nem a legjobb pozícióban van a másik marása és van esélye kiszabadulni. Felnyúlt volna a másik fiú fejéhez, hogy eltolja magától, miközben az arcával és a fejével próbálta a másikat elfeszíteni a nyakáról. Még be tud vinni egy marást, csak egy kicsit kéne arrébb fordulnia, hogy az ajkaival a másik fiú vállához férkőzzön. A keze félúton volt a támadója feje felé, amikor elkapták és egy erős kéz markolta meg a csuklóját A másik kezével még hadakozott, de a következő pillanatban megérezte az apró fejmozdulatot, amit annyit gyakoroltak. De most ő volt az áldozat.

 Az arcának feszülő másik arc taszított rajta egyet, a szorosan rátapadó ajkak elváltak a nyakától és a következő pillanatban kicsit feljebb, a nyaka oldalánál, állmagasságban tapadtak rá vissza újra. Pontosan tudta, hogy ez a tökéletes hely. Mennyit gyakorolták! Veszített. A kezét lefogta egy másik kéz, a szabadon hadakozó karja hatástalanul ütötte a másik fiú hátát.

A tarkójára szoruló kéz hozzáfeszítette a nyakát a rátapadó ajkakhoz és megérezte a hatást. Próbált ellenállni. Erősített a tudatának az ellenállásán, pár pillanatig úgy tűnt, hogy sikerül gátat szabni a z elárasztásnak. Aztán hirtelen összezavarodott. A másik tudat elkezdett mélyen benyomulni az övébe. Sohasem érzett még ilyet és ilyen erőset. Valami új, fájdalmasan kemény áradat kezdte kitölteni a tudatát, ahogy André benyomult az agyába és mintha összeolvadt volna vele, eluralta teljesen. Bénultságot érzett. Nem volt fájdalmas, se igazán kínzó, egyszerűen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogy a másik fiú tudata elárasztja az övét. A saját tudatának a kapcsolódáson kívül maradó része valahogy rávette a szabad kezét, hogy hátra nyúlva a saját tarkójához elkezdje lefejteni magáról a másik fiú kezét, de már nagyon el volt gyengülve. Próbált ellenállni, de André szorosan fogta a kezét.

 Tudatának a higgadtabb, még szabad része újabb öltettel állt elő: Hátra lépni, vagy akár eldőlni, és így talán kiszakad a támadója a kapcsolódásból. De a következő pillanatban rájött, hogy  esélye sincs hátrébb lépni vagy eltávolodni, mert a másik fiú kis terpeszben vele szemben állva szorosan a lábai közé zárta a lábát, szinte satuba fogva. Tehetetlennek érezte magát és össze volt zavarodva. És ekkor kezdett eluralkodni rajta a pánik. Nem értette az egészet és félt. Halálfélelem kezdett eluralkodni rajta, de megpróbálta legyőzni. Aztán megérezte, hogy áttörik és szinte pillanatok alatt megsemmisül minden maradék ellenállása. 

 Sírhatnékja volt a csalódástól, a meglepetéstől, az árulástól, a fájdalomtól. Összezavarodva omlott össze és hagyta, hogy a testvérének gondolt fiú eluralkodjon a tudatán. 

És hirtelen vége lett. A tűzforró arc már nem volt az arcához feszülve, a kezei csak lógtak a teste mellett, a hátán és a derekán ölelő karokat érzett. Hozzásimult a támadójához, aki mintha halk, vigasztaló szavakat suttogott volna a fülébe.

Maga mögött Dorian hangját is hallotta, aki a vállait fogta hátulról. Néhány percig a zokogását próbálta megfékezni és igyekezett a sokkoló élményből összeszedni magát. 

- Muszáj volt, Márkó fiú...  - hallotta a szorosan ölelő André hangját valahonnan a válla felől. – Muszáj volt… - ismételte megint. – De vége van. Nyugodj meg, nem történt semmi baj. – Talán egy perc is eltelt, mire összeszedte magát annyira, hogy kinyissa a szemét.

- Vége van. – suttogta a még mindig őt átölelő támadója. A hátán továbbra is érezte a kicsit ügyetlen, vigasztaló mozdulatokat.

- De... én úgy bíztam benned! - fakadt ki aztán és szinte belebújt a támadójába. Pár percig nem szólt egyikük sem, André próbálta magához ölelve vigasztalni valahogy. Eltelt még egy-két perc, amíg összeszedte magát annyira, hogy ránézzen a másik fiúra.

- Sosem bántanálak, Márkó fiú. - mondta André még mindig magához ölelve - De szükség volt erre. Sosem lehetsz biztos benne, hogy kivel akadsz össze. És nagyon jól csináltad. Próbáltál küzdeni és megfékezni. Azt csináltad, amit kell. És nagyon jól csináltad. De erősebb vagyok.

- De miért martál meg?! - mondta szinte kiabálva. - Arra miért volt szükség? 

- Nem lehetsz biztos benne, hogy ha találkoztál egy magadfajtával és meg akarod szakítani a kapcsolódást, akkor nem fog megtámadni utána. Fel kell készülnöd rá. És úgy martál meg hátulról, hogy éreztem a lyukat a koncentrációdban.

- És mindig úgy kell megszakítanod, hogy arra készülj, hogy támadni fog. Úgy válj el tőle, hogy biztonságosan távol tudd tartani magadtól, ha beléd akarna marni. Egyébként nem tudsz róla, de ösztönösen jól csináltad. Azért tudtam csak beléd marni, mert megbíztál bennem. Egy olyanban, akit majd kiválasztasz nem fogsz így megbízni és nem lesz gond. Legalábbis reméljük. De sokkal jobban kell koncentrálnod. Nincs ilyenkor semmi más, csak az a cél, hogy kapcsolódj. Nincsenek elkalandozó gondolatok, nincs semmi! – Márk még mindig nem szedte össze magát, mintha valahonnan távolról hallotta volna csak André hangját.

- Mindig számítanod kell erre, ami most történt. És amikor elkezdted, nem voltál a koncentrációd csúcsán. Ezt soha nem engedheted meg magadnak! De ez, amit most kaptál, eszedbe fog jutni.

- Mérget vehetsz rá! Meg arra is, hogy visszakapod még ezt! - mondta durcásan a fiú, de már lenyugodott valamennyire és már mindannyian tudták, hogy nem mondja komolyan.

- Hé - rázta meg barátságosan André - legalább most megtudod, hogy egy rendes marás után is úgy gyógyulsz, ahogy kell. – és végigsimított a viszonylag nagy sebhelyen, ami a fiú nyakán vöröslött.

- Elhittem volna enélkül is. - erre már a két srác elnevette magát, de mielőtt leültek volna a szokásos beszélgetős helyeikre, André még egyszer megragadta és magához ölelte.

- Soha nem bántanálak, hallod, Márkó fiú? - mondta neki halkan. Néhány másodpercig csak hallgattak, aztán annyit nyögött csak ki.

- Tudom... - mondta szinte suttogva – de ez akkor is rohadék húzás volt. -  aztán pár másodperc múlva még hozzátette hangosabban – És Márk! - kibontakozott az ölelésből, aztán elhelyezkedtek a kanapén és a fotelben és ott folytatták.

- Mindig számíts erre! - foglalta össze Dorian, aztán André folytatta.

- Normálisan akármilyen erős az, akit megmarsz, még ha magunkfajta is, el tudod árasztani és le tudod győzni, ha te vagy belé mélyedve. A másik irányban ez nagyon gyengén működik. Egy nálad sokkal gyengébb is el tudja söpörni a tudatod ellenállását, ha csak ő mar beléd és nem tudsz rá visszamarni. Soha nem szabad hagynod, hogy megmarjon! Amíg te marsz belé és így kapcsolódtok egy magunkfajtával, könnyen ki tudod védeni és nem tud feltörni, akármilyen erős. De ha beléd tud marni, akkor minden megváltozik. - mondta André.

- Azt éreztem - fakadt ki rájátszva a felháborodására Márk - és esélyem se volt.

- Nem. És ha ez megtörténik, nem lesz esélyed. De mindig erre kell készülnöd. Ami most történt, azt jól vésd az eszedbe, mert lehet, hogy az óvatosság majd megmenti az életed. Persze jó eséllyel nem fog visszatámadni, mert... - itt kicsit elakadt.

- Tudom, a többség normális és nem akarunk egy tévedés miatt rögtön halált okozni. – mondta Márk szinte unottan.

- Ha megmarsz valakit, azonnal tudni fogod, hogy olyan, mint te, és ha rögtön elszakadsz tőle, nem fog megtámadni. Még akkor sem fog megmarni, ha tudni fogja, hogy gyengébb vagy és élete legjobb élményéről mond le ezzel. A többség fékezné magát egy ilyen helyzetben, de tudsz már a vadakról, akiknek nem számít egy halott, cserébe ilyen élvezetért.

- Ez világos. - mondta Márk. Ezért sem ajánlatos akkor nálam erősebb civilekre vadászni. Mármint fizikailag. 

- Igen. - helyeselt Dorian - Ezért is jó, ha olyanokat nézel ki, akik nem sokkal nagyobbak vagy erősebbek nálad. Hátha harcolnod kell vele, hogy ne marjon meg... a legrosszabbra kell számítani. Abból indulj ki, hogy senki nem civil. Minden célpontod egy potenciális vadász a magunkfajtából. És a rosszabbik fajtából.

- Ez a hosszú élet titka! – foglalta össze Dorian. - Számíts mindig a legrosszabbra!

Még sokáig beszélgettek és sikerült elérniük a célt. Rájött, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennie! Amilyen kicsi az esélye egy ilyen találkozásnak, annyira veszélyes is tudna lenni. Szóval csak óvatosan az áldozat kiválasztásával és a támadással is. És az elszakadással is. 

A beszélgetést Dorian zárta úgy egy órával később azzal, hogy holnap még egy gyakorlás lesz, aztán rajta a világ szeme. Prezentálnia kell egy kiválasztott célpontot, és ha az rendben van, akkor nemsokára meglesz az első éles vadászata.

- De holnap, ugye... - kezdte Márk, amint feltápászkodtak a fotelből, de Dorian belé fojtotta a szót.

- Holnap sima gyakorlás lesz és én civil leszek. Még egyszer meg kell csinálnod és mindennek tökéletesen kell mennie. - André még mondani akart valamit, aztán csak kibökte.

- Nem csinálunk ilyet többet veled, Márkó fiú. Nem lesz több meglepetés. De ez a sokk kellett, hogy résen légy és tudd, mire kell számítanod, ha megtörténik, oké? És fontos volt látnunk, hogy jól reagálsz. Már amennyire lehet egy ilyen helyzetben.

- Oké, tudom - válaszolta fiú - és hasznos volt. - aztán még elgondolkodott és hozzátette - De ezért még biztos kinyírlak! - Nem tudta olyan komoly arccal mondani, ahogy szerette volna. 

- És Márk! - kiáltott fel, mert majdnem elfelejtette kijavítani.

- Alig várom! - válaszolta a másik kaján vigyorral - Inkább egy morcos és élő Márkó fiú, mint egy óvatlan és halott! - aztán átölelte a vállát és így vonultak ki a szobából. 

 Másnap az utolsó, éles bevetés előtti gyakorlat Doriannal simán ment. Megint a veszélyesebb, szemből marás technikáját gyakorolták. Egy villámgyors mozdulattal lépett a másik fiúhoz, karjait egy ütéssel széttolta, hogy szorosan hozzáférjen és a következő mozdulattal már a másik tarkójára szorított kézzel húzta magához.

Pontosan és rögtön egy jól elhelyezett harapással mart rá a nyakra, precízen arccal és fejjel támasztva a másikét, megakadályozva egy váratlan visszatámadást és eltartva az áldozat fogait magától. Pontosan tudta szabályozni és adagolni az áramlást is mindkét irányban, majd amikor elkezdett volna túl sok lenni, egy utolsó elárasztás után megszakította a kapcsolatot. Elszakadt az áldozatától, lazított az ajkai szorításán és gondosan ügyelt rá, hogy a másik teste ne zuhanjon el kontrollálatlanul. Dorian kicsit nagyobb volt nála és nem könnyítette meg a dolgát, de ezt is megoldotta. Az az igyekezete, hogy a lehető legkisebb sebet ejtse csak kifizetődött, sőt, megtanult egy apró, utolsó mozdulatot is, amit a két fiú viccesen csak álompuszinak hívott. Miután megvolt az utolsó, mély és remélhetőleg pihentető alvást előidéző elárasztás, az elválás pillanatában egy apró, ügyes ajakmozdulattal szinte teljesen vértelenné tudta tisztítani a nyak és az apró seb környékét, mintha csak egy borotvaéles penge vágta volna meg pár milliméter hosszan.

 Büszke volt magára. Nem is számított másra, igazából tökéletesen ment minden, mint már annyiszor. De rájött, hogy még így, sokadszor is őrületesen élvezi és imádja ezt az élményt, amit nyújt. Talán tényleg függőséget okozhat ez a kéj, ahogy a másik kettő nevezi. És alig várja, hogy valaki mással is kipróbálja végre. Kicsit szégyellte is magát emiatt. De az izgalom és a várakozás felülírta a félelmét és az aggódását is. Megpróbálta a lelkiismeretfurdalást is elhessegetni magától, amit már előre érzett a fiú irányában, akit kiszemelt magának, de nem nagyon sikerült. Talán ez volt a legrosszabb az egészben. És ezeregyedszer is megesküdött magának, hogy nagyon fog rá vigyázni.