Úristen, ezek megölték egymást! Vagyis az a kettő megtámadta és megölte a harmadikat. Micsoda egy őrült álom. És amint ezt végig gondolta, szinte öntudatlanul a sajgó nyakához nyúlt. Megérezte az egyik sebhelyet. Egy pillanat alatt leizzadt, pedig valahogy tudta, hogy mit fog ott találni. Túl valóságos ez az álom! És amíg a történtek emlékének a filmje pergett az agyában, tudat alatt végig az az érzés erősödött, hogy ez tényleg megtörtént. Mire letisztult ez a gondolat, már meg sem lepődött igazán. Feljebb emelte a fejét a párnáról és szétnézett a szobában. Akkor látta meg a feldőlt széket és az arrébb tolt íróasztalt. A földön néhány bordó folt. A küzdelem nyomai. És akkor meglátta a lepedője lelógó szélén lévő tenyérnyi gyűrődést, amin mintha valami megszáradt, pirosas folt lett volna. Ekkor szakadt rá a valóság a teljes súlyával. Ez az apró gyűrődés valóságosabb volt és erősebb bizonyíték, mint minden más. A bútorok, a földön lévő nyomok, a nyaka, a fájdalom – ezek egyike sem sokkolta úgy, mint ez az apró gyűrődés a lepedője szélén. 

Lassított felvételként megint lejátszódott előtte a jelenet, ahogy a lepedőt markoló kézen megjelenik a semmiből a másik kéz, annak az ujjai lassan, módszeresen, valami jéghideg embertelenséggel lefejtik az életbe kapaszkodó ujjakat a lepedőről, majd lassan, ellentmondást nem tűrően magukba zárják és lehúzzák a halálba. Képletesen és valóságosan is. És abban a talán fél-egy percben is, amíg ez lezajlott, az utóbbi kéz gazdájának a fogai mélyen az előbbi kéz gazdájának a nyakába mélyedve szívják annak az erejét. Ez ez emlékkép valahogy szörnyűbb és közelebbi élmény volt, mint a halálos küzdelem bármely egyéb mozzanata, amire vissza tudott emlékezni.

Egész testében remegni kezdett és megint megérezte a szörnyű dörömbölést a mellkasában. Mintha a szíve ki akart volna szabadulni a mellkasából. Magára húzta a takarót és hangosan zokogott. A reszketés nem csitult, se a fájdalom. Sok idő telt el így, amíg megint elhagyta az öntudata és mély, kómaszerű álomba zuhant.

Vakította a leengedett redőny alatt beszűrődő fény. Hangot hallott és furcsa módon egy pillanat alatt teljesen éber lett. A halk motoszkáló hang megszűnt az ablak irányából. Mintha rugó lökné fel, felült az ágyban és az ablak felé nézett. A hirtelen felüléstől megszédült, de kétség sem fért ahhoz, amit látott. Ott voltak a szobájában. Ketten. Egy pillanat alatt megint úrrá lett rajta a pánik, de hamar le is csillapodott. A fekete hajú srác a széken ült, a szőke mellette félig az íróasztalnak támaszkodva állt. Őt nézték mindketten. Eszébe jutott minden, ami történt és szinte felkiáltott annak a gondolatára, hogy egy halott van az ágya mellett. Oda nézett, de nem volt ott semmi. Csak az a gyűrődés a lepedőn.

- Nincs itt. – mondta nagyon halkan a fekete hajú srác.

- Nyugi, nem fogod többet látni. – tette hozzá a szőke.

Nem is tudta, hogy mit kérdezzen. Mit mondjon? Túl sok volt ez egyszerre.

- Sok ez most neked, ne is akarj most mindent megtudni. Elég, ha most annyit tudsz, hogy mostantól más életed lesz. – folytatta a szőke.

- Sokkal jobb és izgalmasabb. – fejezte be a fekete hajú.

Tudta, hogy nem fogják bántani, valamiért ebben egészen biztos volt. De vajon mi lesz most? És mit jelent ez az egész?

- Mi lett vele? – kérdezte halkan és valahogy eléggé sután, oldalra pillantva a másik fekete hajú srác hűlt helye felé a padlón.

- Ő már nincs itt. Nem lesz többet. – válaszolta megint a fekete hajú, de a másik folytatta.

- Illetve bizonyos értelemben itt van. Velünk.

- Bennünk! – egészítette ki megint a másik.

- Ja. Bennünk van. Részben. – fejezte be végül a szőke és mintha egy mosolyt eresztett volna el a félhomályban felé.

Érteni vélte, hogy mire gondolnak. Amit ő is érez. A hallás, a szagok, minden érzéke sokkal több lett. Aztán a gondolatait a fekete hajú srác szakította félbe.

- De ne sajnáld! Igazi érzéketlen seggfej volt!

- Az. – helyeselt a másik.

Aztán egy mozdulattal az ágya mellett termett. Mire észbe kapott, a másik fiú is ott volt, az ágya másik oldalán.

- Látod, ez például tőle van. – mondta mintegy magyarázatként a szőke srác. – De nem lehet akármeddig csinálni.

- De miért nem menekült akkor el? – kérdezte naivan.

- Zárt ajtón keresztül azért nem megy ám, akármilyen gyors vagy – nevetett fel hangosan a másik.

Hirtelen ezernyi kérdése lett. A félelmét szinte teljesen eloszlatta az őrült kíváncsiság. És közben ott volt a rengeteg érzékelt dolog, amiket próbált máris figyelmen kívül hagyni, hogy ne zavarják. A vasút – igen, tényleg hallotta a bemondót, de aztán inkább megszabadult tőle. Szóval így kell kizárni, hogy ne legyen túl sok.

- Máris tanulsz! -szakította meg a gondolatait a fekete hajú. – Jól teszed. És láttuk rajtad, hogy ügyes leszel ebben, mielőtt még kinéztünk volna magunknak.

Most ő volt a soron, hogy félbe szakítsa őket.

- Kinéztetek? Mire? Mit csináltatok velem? – egyszerre száz kérdést akart volna feltenni, a szíve még mindig dörömbölt a mellkasában. Fel akart támaszkodni, hogy jobban lássa őket, de megérzett egy kezet a vállán, ami finoman, de határozottan visszanyomta az ágyra.

- Csak lassan, Márkó fiú! – hallotta a fekete srác hangját – Pihenj csak még egy kicsit. Bővel lesz időnk, hogy mindent megbeszéljünk.

Valahogy megnyugodott a fiú hangjától és engedelmesen visszahanyatlott az ágyra. Pár másodpercig szótlanul feküdt, feléjük sandítva. Mellette álltak az ágy két oldalán, a fekete srác keze még a vállán nyugodott, mintha vigasztalni akarná. Elérte a célját, mert kezdett lecsillapodni.

- Ez az, csak csillapítsd le magad egy kicsit. – hallotta most a szőke fiút. – Semmi kapkodás, nem fogunk elszaladni és mindent megbeszélünk, oké? – fejezte be végül.

- Mindent? – kérdezte szinte csak suttogva.

- Majdnem mindent. – jött a válasz.

- Sok mindent. – egészítette ki a másik, amire valamiért elmosolyodtak. Nem nagyon értette, mi történik, de mintha valami nyugtató lett volna a hangjukban. Nem kellett sok idő, hogy lecsillapodjon. Maga is meglepődött rajta, hogy a félelme szinte teljesen elillant és elkezdte a helyét átvenni a kíváncsiság.

- Mi az, hogy még veletek van? – sandítottkicsit félve a küzdelem helyére, az ágya mellé.

- Megkaptuk egy részét annak, amit tudott. Legalábbis részben. Talán elosztva.

A szőke fiú leült az ágya szélére és rá nézett.

- De most legyen elég ennyi. – zárta le végül. – Nem hiszem, hogy ez most a legfontosabb.

Érezte, hogy erről nem akarnak többet mondani. És valamiért elszégyellte magát, hogy pont ez jutott most eszébe, amikor ennél lenne ezernyi égetőbb kérdés is. Nem tudta, melyikkel kezdje. Azt sem akarta, hogy letorkolják és faképnél hagyják. Mindent érteni akart! Méghozzá azonnal. Kicsit lecsillapította magát és a szőke felé fordult.

- Mit csináltatok velem? – kérdezte megint halkan.

- Ez már egy jobb kérdés. – bólintott a szőke srác.

- Megváltoztattunk. – szólalt meg a fekete hajú. Folytatta volna, de Márk közbevágott, mint akinek világosság gyúl az agyában.

- Vámpírok? Ti vámpírok vagytok? Megharaptatok és őt is! – nézett a harmadik fiú hűlt helye felé, és még folytatta volna, de a szőke srác belé fojtotta szót.

- Vedd úgy, hogy vámpírok, igen. De mégsem azok. Nem iszunk vért és nem ölünk embereket.

Ez elég hihetetlenül hangzott az itt átéltek után. Vért szívtak és megöltek valakit. Ez történt. És azt mondják, nem isznak vért és nem ölnek.

- Na jó, ezt most nem fogod megérteni… - kezdte a szőke srác – Főleg nem ezek után, ami itt történt. De ami itt történt, azt soha nem lett volna szabad látnod. És nem is szokás, hogy ilyesmi történjen. De nem volt más lehetőség. Majd meg fogod érteni. – elhallgatott, és leült mellé az ágya szélére. A fekete hajú folytatta.

- Nem iszunk vért és nem ölünk meg senkit. Hidd el! És téged sem bántunk.  

Márk valahogy érezte, hogy ez igaz. És még jobban meglepődött, amikor ráeszmélt, hogy már egyáltalán nem fél tőlük. Kicsit megijedt a saját gondolataitól. A sok alapvető kérdés mintha nem is lett volna fontos, egy csomó őrültség jutott eszébe, ahogy tovább gondolta, amit hallott.

- Veletek van, amit tudott… - mondta ki félhangosan, amint megint oldalra nézett oda, ahol a harmadik fiú meghalt.

- És ti nem támadjátok meg egymást? Vagy amúgy vadásztok egymásra, csak ti ketten barátok vagytok? – aztán felbátorodva, félig viccből, de úgy érezte, megengedheti magának, még hozzá tette:

- Vagy előbb-utóbb egymást is megölitek majd, hogy megszerezzétek, amit a másik tud? – egészen fellelkesült magától és még folytatta volna, de a fekete hajú srác is leült az ágy másik szélére és félig nevetve letorkolta.

- Hé, hé! Elég most! Igen, mi ketten jó barátok vagyunk és nem, mi nem fogjuk megtámadni egymást. Sőt, téged sem. Hacsak nem bosszantasz fel hülye kérdésekkel! – de ezt már egyikük sem vette komolyan.

A szőke srác még elkomolyodva hozzá tette:

- Nem szokás, hogy egymással harcoljunk és megöljük egymást. Egyáltalán nem. Ami itt történt, az ritka kivétel volt és soha, senki nem fogja megtudni. Világos?

- Persze, persze! Világos. – mondta kicsit ijedten, mert nem tetszett neki, hogy hirtelen így elkomolyodtak.

- Nem, még nem az. – mondta halkan a fekete srác – De majd meglátod te is.

Pár másodpercig egyikük sem szólt. Ő nem tudta csak úgy elengedni a küzdelmet, aminek a szemtanúja volt. Élénkebb és erősebb élmény volt, mint minden más. És elnyomott most minden mást, ami pedig sokkal fontosabb és égetőbb kérdés lett volna az egésszel kapcsolatban. Ezt ő is tudta, de legyőzte a gyerekes kíváncsiság.

- És amikor őt... amikor vele... szóval legyőztétek. Az nem olyan, mint amikor engem megharaptatok? Ő meghalt!

A fekete hajú srác hitetlenkedve felnevetett. De persze, honnan is tudná ez a szegény fiú! Tegnap este fordult csak fel az élete, nincs 12 órája! Türelmesnek kell vele lenni. Így sem átlagos, ahogy kezeli a dolgokat. Nem így szoktak viselkedni.

- Nem olyan. – kezdte a szőke srác – Még csak nem is hasonló. És téged nem akartunk bántani. - Márk emésztgette ezt egy kicsit, de úgy érezte, mintha az agya teljesen eltompult volna ettől az egésztől. Nehezen ment a logikus gondolkodás.

- Én miért nem haltam meg? És miért volt nem olyan, amikor őt megharaptátok?

- Az más, amikor egy magunkfajtával kapcsolódunk. Veszélyes! – folytatta a fekete hajú. Mintha ő is valami furcsa, bódult állapotban lett volna, ahogy erről beszélni kezdett. - És olyan érzés, amilyen... - mintha zavarba jött volna – ... amilyen semmi más nem tud lenni.

- Tudod mit jelent a kéj? – kérdezte közbevágva a szőke.

- Persze, hogy tudom, nem vagyok hülye! – mondta kicsit sértődötten.

- Nem, nem hiszem, hogy tudod... - folytatta a fekete hajú – voltál már lánnyal?

Erre a kérdésre nem számított, zavarba jött tőle. Volt már néhány barátnője, igen. De úgy lánnyal? Ahogy ők értik,  mert pontosan tudta, mire gondolnak, hát csak néhányszor. Igen. Ha egész pontos akar lenni, kétszer. Kicsi szégyent érzett most. Valami macsóbbat szeretett volna mondani, mert úgy érezte, hogy így 16-hoz közeledve már illene valamit komolyabbat felmutatnia. És amíg ezt végiggondolta, az eszével azt is tudta, hogy ez hülyeség. Mégis szégyellte magát emiatt.

- Párszor – nyögte ki végül.

A szőke srác felnevetett

- Bármit gondolsz, hogy az jó, szorozd meg ezerrel. És ne is pont olyanra gondolj! Keverj hozzá egy kis kábítószert, némi lázálmot, és még pár egyéb dolgot.

Ezt most nem nagyon értette. A fekete hajú szólalt meg megint.

- Ne akard ezt még megérteni, mert nem lehet. – Márk érezte, hogy többet nem fog kihúzni belőlük erről, úgyhogy megpróbálta kicsit összeszedni a tompultságból hirtelen ezerfelé száguldó gondolkodását és inkább visszatért az alapkérdésekhez.

- Szóval mit csináltatok velem? Vámpírrá változtattatok? Vagy akkor nem vámpír, hanem olyan, mint ti… aki nem iszik vért és nem öl meg senkit, csak megharap másokat, kiszívja a vérüket és megöli őket? – kicsit megbánta a végére, hogy ezt mondta, de kiszakadt belőle a felháborodás és az értetlenség. Mindent érteni akart és azonnal.

- Ezek végre megint a jó kérdések. – felelte a szőke. – Kicsit kipihened magad, lábadozol és pár óra múlva beszélgetünk ezekről, oké?

A fiú kicsit elgondolkodott. Szédelgett és kábult volt még, de úgy érezte, hogy fel tudna kelni és rendben lenne. A felkelés gondolatától aztán szinte egyik pillanatról a másikra rászakadt a valóság. Mármint a valóság többi része, amik eddig távol voltak. Hiszen most reggel vagy kora délelőtt lehet, fogalma sem volt, hogy mennyi ideig nem volt magánál.

- Anyukám! Mi lesz... - de máris félbe szakították.

- Nem jön haza! – mondta teljes nyugalommal és természetességgel a fekete hajú.

Ettől megrémült és hirtelen pánikszerű aggodalom tört rá némi szégyennel keverve, hogy ez csak most jutott eszébe.

- Mi az, hogy nem jön haza?

- Ma még nem jön haza. – mondta a szőke, mintha ezzel megválaszolná a kérdést.

- Mi az, hogy....

- Semmi baja! – vágott közbe a másik – csak ma nem jön haza, oké?

Anyukája betegsége már nyomasztotta egy ideje, és pár hónapja tudták azt is, hogy komolyra fordult. De otthon nem beszéltek róla. Valahogy próbált úgy tenni ő is és anyu is, mintha minden rendben lenne, csak időnként be kell mennie a kórházba és egy-két napig ott tartják.

- Ma egyedül kell lenned. Illetve lennünk. Anyukád rendben van. Van pár kivizsgálás, amin ott marad. Aztán haza jön.

A szőke srác megérintette a vállát és finoman megszorította.

- Nyugi, hé! Tényleg semmi baja. Csak ma nem fog hazajönni, de pár nap múlva itthon lesz, mintha mi sem történt volna. Oké?

Nem volt oké, egyáltalán nem nyugtatták meg. Tudni akarta, hogy mi történik vele.

- Rohadtul nem oké! – kiáltott fel és folytatta volna, de a szőke srác szorított egyet a vállán, aztán a fekete hajú a másik vállát fogta meg.

- Csend és figyelj! Először is nyugi, nem lesz semmi baja! Megígérem neked! Tudjuk, hogy milyen nehéz nektek és te is pontosan tudod... amit ő is. - Ezt nem folytatta, de jobb is, mert a fiú érezte, hogy a torka összeszorul az érzéstől. Apját, aki egy italszagú rémálom volt csak számára, már évek óta nem látták és azóta nyugodt, békés életet éltek. Amit aztán anyu betegsége végképp összedöntött. Egyikük sem mondta ki soha, még az orvosok sem, de mindenki tudta, hogy talán egy-két éve van még. Ha minden jól megy.

- Anyud rendben van, senki nem fogja bántani, ahogy téged sem. Megígértük neked és így is lesz. Pár nap múlva itthon lesz és minden megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Ezt most valahogy elhitte, fene tudja, miért. A fiú mélyen a szemébe nézett, keze a vállán pihent és volt benne valami barátságos. Valami meggyőző. De lehet, hogy ez is valami képesség csak, amivel be tudják csapni. A szőke fiú folytatta.

- Majdnem minden úgy megy tovább, ahogy eddig. – egészítette ki a másik.

- Majdnem minden.  – helyeselt a szőke fiú.

- De ami őt illeti, minden rendben lesz vele és csak rajtad múlik, hogy minden úgy megy-e számára tovább, mint eddig, vagy még jobban felfordul az élete, mert a fiacskája megbolondult.

Ettől kicsit megnyugodott. Valamiért érezte, hogy nem hazudnak és mindent komolyan gondolnak, amit mondanak. Már nem volt a vállán a kezük, egyszerűen csak ültek ott és őt figyelték. Tanácstalan volt a hirtelen beállt csendben.

- És most? Most mi lesz? – kérdezte végül beletörődő hangon.

- Végre! – nevetett fel a szőke srác és barátságosan vállba verte.

- Ideje, hogy kicsit megismerjük egymást! – vigyorodott el a másik is.

- Faragjunk egy kicsit embert magunkból, nézzünk valami kaját, aztán dumcsizzunk! – mondta a szőke szinte természetellenesen vidáman és felállt az ágyról. – Lezuhanyozom, kereshetnél nekem egy tiszta pólót! – tette még hozzá.

Ekkor látta meg, hogy a fiú hófehér pólóján néhány kisebb szakadás éktelenkedik és egy elmaszált bordó színű folt az oldala tájékán. Ettől elkomorult. Ránézett a másikra is és módszeresen végig nézte. Nyak tájékon egészen a válláig egy sötétebb folt, egyik része sötét bordó. Deréktájon egy szakadás, a bal vállán is egy kisebb lyuk, talán egy sikeres harapás nyoma és a lyuk körül is egy sötét, bordó folt. De mi történt az arcukkal? Világosan emlékezett a friss, vöröslő sebekre, amikor felhasították egymást a fogaikkal. Mintha nyoma sem lett volna a sebeknek.

Sorban lezuhanyoztak. Márk teljesen felfrissült és mintha kicserélték volna a nyomorúságos kábultság után, egészen felélénkült.

- Nekem kicsit nagyok, de nem vagytok annyival magasabbak nálam, hogy ne legyen jó - dobott oda két összehajtogatott pólót az ágyra.

- És nemsokára már sokkal erősebbek se leszünk. – tette hozzá a fekete hajú srác, szinte csak úgy magának, miközben még kissé vizesen a zuhanyzás után magára szuszakolta az öblítőillatot árasztó pólót.

Az öltözködő fiúkat nézve eszébe jutottak megint a sérülések. A fekete hajú fiú arcát felhasította a fogaival a másik srác. A heget sehol sem látta. A sportos, vékony testen nyoma sem volt az élethalálharcnak. Megint eszébe jutott a hidegrázó fogkattogás, a véres kéz a lepedőn és az elfojtott nyögések és zihálás. Nem igaz, hogy nem látszik semmi! Harapták, karmolták, szorították egymást, amíg az egyik meg nem halt! Nem akarta elhinni, hogy ez nyom nélkül múlt el. Végignézett a szőke fiún. A másikkal szinte egyforma testalkatú, szintén makulátlan test. Sehol egy karcolás, sehol egy vörös folt, sehol egy seb vagy egy zúzódás. Semmi! Végignézte, ahogy felszuszakolja magára a szűk fekete farmert – erről bevillant a három fiú és a hat láb halálos, mozdulatlan egymásba fonódásának a képe, de inkább gyorsan elhessegette magától – aztán miután megküzdött a farmer felhúzásával, a szőke fiú is magára húzta a kicsit szűknek bizonyuló pólót.

- Na mi az? – kérdezte hirtelen oldalról a fekete hajú. - Tetszik? – vigyorodott el kajánul.

- Neem... - hebegett zavartan – de megsérültél! – fakadt ki végül – az arcodon egy rohadt mély karmolás volt... meg vér – de a srác félbeszakította.

- Volt! Jól mondod! – aztán lehalkítva a hangját folytatta – Igen, elkapott néhányszor és belém mart. De látod, elég gyorsan gyógyulok.

- Tádám! – kiáltott fel a szőke srác és az épp magára húzott pólót felhúzva a derekán körbe fordult, mintha valami divatbemutatón lenne. – Egy hibátlan test! Vadiúj, karcmentes!

Aztán elkomolyodva folytatta

- Gyorsan gyógyul az ilyesmi. De azért nem minden és nem akárhol... és vannak határai. De majd ezt is megbeszéljük! – zárta le végül.

Amit a hűtőben talált, abból összerakott nekik néhány szendvicsre valót és ő is legyűrt egyet. Étvágya nem volt, habár veszett éhesnek érezte magát.

- Egyél! – szólt rá a fekete hajú – Enned kell most! – és a két előtte lévő szendvicsből elé tolta az egyiket.

A szőke fiú is ugyanezt tette. Vitatkoztak egy kicsit, mert nem akaródzott még kettőt magába erőltetni, ők meg lenyomták volna a torkán, de végül az egyiket megette, a másikon meg megosztozott a két srác.

A félhomályos nappaliban ültek le. Azok ketten a kétszemélyes kanapéba süppedve egymás mellé, velük szemben ő az egyszemélyes fotelben helyezkedett el. Három félliteres korsóban limonádé volt a mellettük lévő kis asztalon.

- Mintha kihallgatáson lennék. – szólalt meg végül.

Azok elmosolyodtak. Furcsa érzés volt, hogy egyáltalán nem érez ellenszenvet, sem utálatot, de még csak félelmet sem. Pedig nemrég öltek meg valakit az ágya mellett. És őt is megtámadták. Eszébe jutott az a borzasztó fél óra vagy egy óra? Amíg üldözték, aztán a házban a saját szobájában körbe fogták.

- Nem volt valami jó élmény, tudom. – törte meg a csendet a fekete hajú fiú.

- Olvastok a gondolatokban is? – kérdezte ijedten.

- Nem kell, mert rád van írva!

Elhessegette az esti emlékeket és rájuk kezdett koncentrálni. Ekkor vett észre valami furcsát. Ahogy koncentrált rájuk, hallotta az ütemes dobolást. Ez a szívverésük! Mindkettőjükét hallotta!

- Mi is halljuk a tiédet. -mondta a szőke – de ezt is te irányítod. Csak azét hallod, akiét hallani szeretnéd. Vagy aki fontos neked. Egymásét mi könnyen halljuk, mert köztünk szorosabb a kapcsolat. És sokkal messzebbről is, mint másokét. De mint minden mással, ezzel is úgy van, hogy csak akkor hallod, ha figyelsz rá. Különben meg is bolondulnál.

- Közöttünk szorosabb a kapcsolat? Mármint hármunk között is? – kérdezett közbe.

- Igen – felelte a fekete hajú – de szerintem kezdjünk valami egyszerűbbel!

- Például, hogy Márknak hívnak téged, de ez nem számít. Egymás között magunknak választunk nevet. Nem kell, hogy a civil neved legyen. Ez egy másik élet, jobb is, ha elválasztjuk minden mástól. A névvel is.

- Szóval? – kérdezte a másik – Hogy hívjunk?

Másik élet? Valahogy ebben nem volt semmi különös. És volt annyire érett, hogy azt is tudta, milyen gyerekes dolog, hogy az izgalma és a várakozása erősebb, mint az aggodalmai és a csodálkozása. Sokkal jobban lekötötte a feladat: kell egy név. A játékokban és a neten persze nicknevek tucatjait találta már ki magának, de az más. Itt élőben fogják így szólítani.

- Nekem tetszik a Márk. – nyögte ki végül. - Muszáj másik?

- Semmi sem muszáj. Csak célszerű. – válaszolt a szőke – De jólvan, Márkó, ahogy szeretnéd! De nehéz lesz majd átszokni, ha később mégis meggondolod magad.

- Márk! – javította ki - És ti? – kérdezte pár másodperc csend után – Én nem tudom a nevetek.

- Oké, kezdem én! – szólalt meg a fekete hajú srác – Töhötöm!

A szőke srác oldalra nézett, és ahogy találkozott a tekintetük, mindketten nevetésben törtek ki.

- Azt választasz, amit akarsz! - mondta megint fuldokolva a nevetéstől. – ez tetszett!

A fiú csak pislogott, nem tudta hirtelen hová tenni az egész helyzetet. Várt, hogy lecsillapodjanak. Az már biztos, hogy ezek ketten jól egymásra találtak a humorukkal, hogy ezt ilyen viccesnek gondolják. De mindegy is, ennél nagyobb baj ne legyen velük!

- Oké, Dorian vagyok. Én ezt választottam.

- Dorian? – ízlelgette egy kicsit – ez miféle név?

- Bármi lehet! Nem számít. Így szólíthatsz.

- Oké... Dorian – mondta ki halkan. – Kicsit fura, sosem hallottam még. – tette még hozzá. – Dorian – mondta ki megint, és még hozzá tette - biztos tök trendi. 

- Találkozol majd furábbakkal is.

- Én egyszerűbb leszek – szólalt meg a szőke srác - Andrénak szólíthatsz.

- Ez nem olyan fura – mondta – habár kicsit ez is az. De ezt legalább már hallottam.

Kicsit elgondolkodott, aztán még hozzá tette – De nem nagyon illik hozzád.

A két srác megint felnevetett. Ez most jól esett neki, mert érzett benne valami fura, mélyebbről jövő dolgot. Szeretetet? Mintha a kicsit idősebb testvér nevetne elnézően a szeretett öccs bolondságain. Neki sohasem volt testvére, de valami ilyesminek gondolta az érzést. És jó volt most ilyesmit érezni. Igaz, csak egy-két év lehet közöttük, de akkor is jó érzés volt. És az intelligenciája megint tönkretette a jó érzést, amint bevillant: tök jó érzés... két gyilkostól.

- Majd megszokod, Márkó fiú! – mondta neki nevetve a szőke.

- Márk! – vágott közbe, amitől csak még jobb kedvük lett.

Pár percig még beszélgettek egyéb névötletekről, amikor megkérdezte az igazi nevüket.

- Ez az igazi nevünk, amit hallottál.

- De azt mondtátok, hogy – de nem tudta befejezni, mert Dorian máris közbe vágott

- Ez a lényeg! Hogy ez nem az az életed! Itt ez az igazi neved. Nincs másik.

- És nem is tudjátok egymás régi... a civil – ezt a szót kereste, mert mintha ezt használták volna ők is – nevét?

- Ez az igazi nevünk. – zárta le a szőke fiú végül. André – emlékeztette magát csak úgy magában a fiú.

- Ami köztetek van, az nagyon szoros... barátság? Azt mondtad. – aztán kijavítva magát folytatta – Kapcsolat! Nagyon szoros kapcsolat, azt mondtad. És mégsem tudtok egymásról mindent? Vagy legalább egymás igazi nevét! – ezen őszintén meglepődött.

- De igen – kezdte Dorian – mindent tudunk egymásról. Sokkal többet, mint bárki el tudná képzelni, de ezt majd megérted te is. Olyan dolgokat tudunk egymásról, amit egy civil el sem tudna képzelni. És úgy ismerjük egymást, ahogy azt el sem tudod még képzelni. És igen, nagyon szoros ez a kapcsolat közöttünk. Egy név, amit máshol használunk, más emberekkel, nem számít ebben semmit.

- Oké – mondta beletörődően – a név akkor nem számít. Így hívjátok egymást.

- Így! - zárta le a témát végleg Dorian.

- Megértettem. – mondta kicsit bizonytalanul. Igazából nem értette, de rendben, akkor ez a név dolog itt így működik. Túl sok kérdése volt egyszerre, de nem tudott elszakadni a névtől, illetve a barátságtól.

- És hogy lettetek barátok? Egyikőtök megharapta a másikat? Honnan ismeritek egymást? Miért bíztok így egymásban, ha megszerezhetnétek egymás képességeit? – ő is érezte, hogy túl sok ez így egyszerre, de nem tudta visszafogni magát. – És miért haraptatok meg engem?

- Hé-hé, csak sorban! – fakadt ki André – Először is nem fogunk mindent elmesélni, legalábbis most még nem. Csak lassan. De ha ez érdekel, akkor oké, kezdjük magunkkal! – Dorian felé fordult – elmeséled, hogyan lettünk barátok?

Az felsóhajtott.

- Hogy mi hogyan lettünk barátok, azt majd egyszer elmeséljük. Meg akartuk ölni egymást, aztán mégsem öltük meg.  – ránézett a barátjára és az bólintott, mire mindketten elmosolyodtak. Szóval ez valami régi sztori.

- Oké, ezt majd egyszer talán elmondjuk. Folytassuk a többivel! Bízunk egymásban, igen. És nem, mi nem fogjuk megtámadni és megölni egymást soha. Legalábbis most így áll – mosolyodott el, látva a fiú meglepődését.

- Nyugi, csak viccel! – tette hozzá André – mert lehet, hogy egyszer majd egyikünk nem bírja ki és letámadja a másikat.

- Mi?! – de megint nevettek, szóval talán most is csak viccelnek.

- Na jó, komolyan. Majd elmeséljük az elejétől is, de a lényeg, hogy mi sok mindent együtt csináltunk. Eleinte csak véletlenül alakult így, de már direkt együtt fejlesztjük magunkat és egy szinten tartjuk a képességeinket. Azért ne gondolj nagy csodákra! – tette még hozzá. Dorian folytatta.

- Az, hogy együtt fejlődünk és figyelünk egymásra... ennek sok előnye van. És gyakran együtt is vadászunk. Azért nem vagyunk egymáshoz ragasztva sem, de amennyire lehet, hasonló dolgokat fejlesztünk magunkon. Majd erről is sokat fogsz még hallani, de neked is folyamatosan fejlesztened kell majd magad. Szóval nagyon hasonlítunk egymásra.

- Oké – vágott közbe Márk – nagyon egyformák vagytok! De ha egyikőtök megharapná a másikat, akkor hatalmasat fejlődne nem?

- Fejlődnénk, igen, de nem olyan hatalmasat, mert eléggé egymás közelében vannak a képességeink.  – mondta Dorian – Inkább az élmény lenne kivételes. És sokáig tartana. -  mosolyodott el - De nem fogjuk ezt csinálni. És erre tréningezzük is magunkat.

- Tréningezitek? – csodálkozott el rajta. Ezt nem értette. Arra tréningezni, hogy valamit ne csináljanak?

- Igen. Egymást legyőzni... az olyan élmény lenne, amihez semmi más nem hasonlítható. Emlékszel, amit ... amit meséltünk a győzelmünkről.

- A kéj és az, amit el sem lehet mondani? – darálta el türelmetlenül.

- Ezt jól megjegyezted – vigyorgott André – de gondold el, hogy akit legyőztünk, az sokban különbözött tőlünk és gyengébb is volt, mint mi ketten együtt.

Ahhoz képest azért elég komoly harc volt és egy kicsit sem tűnt könnyűnek – gondolta Márk, de nem akart most közbeszólni.

- Ha egyikünknek sikerülne kapcsolódni egy marásban a másikkal, az valami olyan lenne, mint... mint semmi más. De az biztos, hogy felfoghatatlanul jó, és sokkal intenzívebb érzés, mint egy civillel. Amíg tart. De mindketten beláttuk, hogy ennél sokkal többet érünk el, ha együtt dolgozunk és egyformán fejlődünk. És ehhez az is kell, hogy ne essünk egymásnak. Amúgy sem szokás a magunkfajtákat megtámadni, bármilyen csábító is a lehetőség. Erről is korai még beszélni, mert még nehéz elképzelned, de majd ezt is meg fogod érteni. Néha nehéz valamit nem megtenni és tréningezzük is magunkat erre. Ezt te is gyakorolni fogod, csak persze kicsit másképp, de a lényeg ugyanaz. Ellen kell állnod a kísértésnek, mert nagy bajt okoznál vele, ha elveszítenéd az önuralmad.

A fiúnak eszébe jutott, hogy amikor leteperték a harmadik fiút és André elengedte, Dorian szinte magán kívül mélyedt a nyakába. Talán André azért szorította rá a barátja tarkóját az áldozatra, hogy eszébe se jusson esetleg őt megtámadni? Dorian szakította meg a gondolatait.

- Tréningezni kell magunkat, hogy ne tegyük meg, amit pedig minden porcikánk kívánna. Legalábbis bizonyos helyzetekben. És ezt kell neked is gyakorolnod majd, hogy egy kapcsolódásból ki tudj szállni bármikor.

- Azt hiszem, értem – mondta elgondolkodva és megint eszébe jutott, hogy mintha kicsit egymással is küzdve szívták volna őt is. Habár ott inkább arról szólt, hogy hozzáférjenek és nem egymást akarták megtámadni. De ki tudja... el tudta képzelni. Most bármit el tudott volna képzelni.

- Lehet, hogy valamennyire tényleg érted. De szorozd meg ezt is egy nagy számmal. És akkor jársz a közelében annak, ami miatt tréningezni kell magunkat.

- És hogy csináljátok? Mármint hogy lehet valamit gyakorolni, amit nem tesztek meg?

Dorian ránézett Andréra, aztán mindketten őrá. Végül André szólalt meg.

- Ez az elsők között lesz, amit el kell kezdened megtanulni. Mert ha egyszer elveszíted a fejed, akkor nagy bajba kerülhetsz. És hidd el, könnyen elveszíted majd a fejed. Főleg eleinte. Szóval ezt gyakorolni fogjuk. Furcsának fogod találni, főleg eleinte. Vagy néha viccesnek is, de néha talán ijesztőnek is. Az első néhány gyakorlatot még ma megcsináljuk, hogy tudd, mivel nézel szembe.

Ezen elgondolkodott. Rádöbbent, hogy most először gondolkodott el azon, ami az első kérdése kellett volna, hogy legyen. Jónéhány másodpercig meg sem tudott szólalni a felismeréstől. hogyhogy csak most jutott el idáig? Ennyire ostoba lenne? Aztán összeszedte magát.

- Akkor ti belőlem is vámpírt csináltatok?

A kérdés maga is rettegéssel töltötte el. Eddig valahogy nem nevezte nevén a dolgokat, csak próbálta elfogadni a furcsaságokat. És amíg nem jött ez a felismerés, addig egészen jól is viselte a történéseket. Úgy érezte, remekül veszi az akadályokat. És ennél a felismerésnél csak a válasz döbbentette meg jobban, ami Doriantól jött.

- Nem. Mondtuk, hogy nem vagyunk vámpírok. – aztán André nézett mélyen a szemébe és ő folytatta.

- És te sem vagy az. Ez valami más, amik vagyunk és most már te is ilyen vagy. De ez mindegy is, ha akarod, nevezd vámpírnak. Talán egyszerűbb így. És valami hasonlóság van.

Most tényleg minden összekavarodott. Még jobban, mint eddig. Mindketten mosolyogtak rá és furcsa módon ez megint megnyugtatta. Ez megint a szerető testvérek mosolya volt és nem az áldozatot méricskélő ragadozóé. Közben eszébe jutott, hogy talán ez a megnyugtató mosoly is egy olyan képesség, ami nem a civilek sajátja és csak felhasználják most ellene. De igazából mindegy is volt. Jól esett neki. És várta a magyarázatot.

- Hűha. – sóhajtotta – akkor ez bonyolultabb, mint gondoltam.

André folytatta.

- Amikor először... - itt megállt egy pillanatra és mielőtt folytathatta volna Márk közbevágott.

- Megtámadtatok? – de kicsit meg is bánta, mert nem akarta megakasztani a magyarázatot.

- ... találkoztunk. Igen, amikor megtámadtunk, mondjuk így, ha akarod! Akkor milyen napszak volt?

Márk elgondolkodott és hamar össze is rakta.

- Ja... még sütött a nap, azt a vámpírok nem bírják – mondta halkan. Dorian felnevetett, de André folytatta mosolyogva.

- Ezeket a hülyeségeket felejtsd is el! Sőt, ha hiszed, ha nem, nem iszunk vért. És rendes kajákat eszünk. Sőt, ez a limonádé is egész jó -és beleivott a nagy korsóba. Márk hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Nem isztok vért. – pár másodperc szünet következett, aztán folytatta – akkor mégis mi volt az a rengeteg harapás... a vér... meg minden! Ne mondd, hogy azt nem azért csináljátok!

- Ha kiszámolnád, mennyi vért veszít, akivel ezt csináljuk, meglepődnél. Keveset! Egy jobbfajta kis orrvérzéssel többet veszítesz. Nem az a lényeg! – Dorian közbevágott.

- Kell a vér, persze. De nem úgy, ahogy gondolod. Sőt, igazán mi sem értjük, hogy ez hogy működik. Kell, hogy legyen mindig friss vér, amíg... - itt elakadt egy kicsit, de André kisegítette

- Amíg tart az egész. Folyamatosan kell, hogy legyen vér és friss legyen. Ezért a seb és ezért van az egész. De nem a mennyiség a lényeg. És nem isszuk meg. Csak érintkeznünk kell vele. – Márk ezen egészen elképedt.

- Érintkezni... - mondta Márk csak úgy magának.

- Igen, Márkó fiú, nem kell vért innunk, de kell, hogy folyamatosan érintkezzünk vele. És friss legyen, közvetlenül abból, akit...

- Akit megharaptok. – fejezte be a fiú.

- Akit megharapunk. – helyeselt Dorian.

- De akkor minek az egész? Hogy... - de André közbevágott.

- Amíg rátapadsz valakire, akit így megsebzel, érzed a szádban az ízét. És persze, olyan, mintha a vért szívnád és végül is ez történik, de csak azért, hogy folyamatosan friss legyen. De nem a mennyisége számít, ahogy mondtam. És ez a hatás kölcsönös, mert rá is hatással van... – itt kicsit elakadt, de Dorian gondolkodás nélkül folytatta

- ... a nyálunk. Legalábbis azt gondoljuk, hogy így működik.

- Fúj! – tört ki belőle.

- Az, hogy a nyálunk hat az áldozatra, az fúj, de ha lefetyelnénk a vérét, az nem fúj? – tette fel a jogos kérdést André. Erre hirtelen nem tudott mit mondani.

- Szóval úgy hisszük, hogy a nyálunk keveredik a vérével és emiatt történik minden. És amíg friss a seb és friss a vér is, addig tart... - hirtelen nem tudta, hogy írja le az egészet - ... addig tart az egész folyamat. A mennyiség nem számít, csak az, hogy folyamatos legyen, ezt majd megtanulod, hogyan kell. Egy apró seb is elég, de frissen kell tartani.

- Ezért szívjátok, hogy mindig.... vagyis, hogy folyamatos legyen – ezt már érteni vélte - És bele is hal? – kérdezte aztán fiú halkan.

- Mert ha egy apró harapás csak, de alig van vér, akkor nem hal meg. Még ha nagyon sokáig szívjátok akkor sem. – eszébe jutott megint a borzasztó küzdelem a szobájában. És ahogy André egészen állatias módon, hatalmasat harap az áldozatuk nyakába. – És te sem ezt csináltad! – kiáltott fel a szőke srácra nézve, amint ez eszébe jutott.

- Az más. – mondta a fiú nyugodtan – Egy olyannal harcoltunk, mint mi vagyunk. Az nem azért történt így. Fájdalmat is akartam okozni, hogy kiszakítsam Dorianból. – Itt kicsit elgondolkodott és csak maga elé nézve bámult egy ideig. 

 – De ez teljesen más, most nem arról beszélünk. Soha nem támadunk meg magunkfajtát. – Pár másodperc csend után Dorian folytatta.

- Az idő számít, nem a mennyiség. Ha elég sokáig vagyunk összekapcsolódva, akkor belehal. Ezt pontosan lehet érezni. És ez attól is függ, akivel csinálod. Milyen testalkatú, milyen a tudata, a személyisége, mennyire... erős. Egy civilnél ez csak a te felelősséged. Te is hatsz rá és a tudatát te fogod eltölteni magaddal, miközben elszívod - nevezzük így - az erejét. De nem hal meg, ha nem akarod. Az időről, rólad és a te önuralmadról szól az egész.

Most hirtelen értelmet nyert az a hosszú, végtelennek tűnő összefonódás, aminek tanúja volt az ágya mellett. A két fiú átkulcsolta és szinte gúzsba kötötte a saját testével a harmadikat és hosszú, nagyon hosszú ideig nem mozdultak. Már értette, hogy közben ez történt. Kirázta a hideg a lefogott fiú rándulásaitól és eszébe jutott az utolsó menekülési kísérlete, amikor félig eltűntek a szeme elől és csak az egymásba fonódó lábakat látta, amivel végleg teljesen mozdulatlanná és kiszolgáltatottá tették. Meg az a néhány gyenge, alig észrevehető rándulás. Megint eszébe jutott a kéz, ami valahogy kiszabadult a két fiú szorításából, amíg vissza nem húzták azt is. Pánikszerűen elhessegette a gondolatot, mert émelygést érzett.

- Mennyi idő kell? – kérdezte hirtelen.

- Mondtuk, hogy ez az áldozattól is függ. – felelt Dorian – Nálad elég lenne pár perc is, ha nem vigyázunk. Főleg, ha többen egyszerre csináljuk. Ezért kellett, hogy hárman próbáljuk. Ezt azóta tudjuk. Kettőnél még nem voltunk biztosak benne, ezt meg kellett tapasztalnunk.

- Kösz! – vetette oda reflexből – szóval én voltam a kísérleti nyúl.

- Nem csak azért választottunk téged.

- És... - nem tudta, hogy a harmadik srácot hogy nevezze – neki? Neki mennyi kellett?

Megint eszébe jutott az a végtelen hosszúnak tűnő halálos egymásba fonódás, de most sikerült hamar elhessegetnie a képet.

- Sok. Hozzád képest ő nagyon erős volt.

- És ketten csináltátok! – vetette közbe.

- Igen – helyeselt Dorian türelmetlenül – ketten csináltuk. És így is nagyon sokáig tartott. – aztán pár másodperc gondolkodás után folytatta.

- Nagyjából lehet érezni előre, hogy hosszú lesz – Márk közbe vágott.

- Ezért zártátok be hozzám, hogy legyen elég idő és nehogy... - most André vágott közbe.

- Tudnunk kellett és biztosra akartunk menni. Lehetett volna gyorsabb is, de lehetett volna sokkal hosszabb idő is. Nem kockáztathattunk, hogy megzavarnak, akár meddig is tart. Akkor megszakad és megint erőre kap. Végig kellett csinálnunk. Ha órákig tartott volna, akkor addig csináltuk volna. De végig kellett csinálnunk zavartalanul. Ezért zártuk be hozzád, igen! Nem kellett volna látnod, de nem volt még egy ilyen lehetőség.

Érezte, hogy kicsit felidegesítette őket és úgy döntött, hogy leszáll a harmadik srác témájáról. Egy pillanatig még elmerengett rajta, hogy mi lett volna, ha tényleg órákig tart. Azt a szuszogást, rángást, a fel-felmorduló hangokat hogy viselte volna még tovább? Addig ott feküdtek volna a padlón az ágya mellett, félig a látóterében egymásba gabalyodva? És addig kellett volna ezt hallgatnia? Kezdte megérteni, hogy mit jelent ez az idő tényező. És hogy ez nagyon fontos lesz.

- Oké, szóval az idő fontos.

- A legfontosabb! – vágott közbe Dorian és André helyeselt. – És ezért fontos a tréning. Hogy el tudj szakadni tőle akkor is, amikor nem akarsz. Mert lejárt az idő. Ha nem akarod, hogy komoly baja legyen valakinek, el kell szakadnod tőle nagyon hamar. Ezt érezni kell. És tiltakozni fog minden porcikád ellene, mert maradni akarsz majd benne. És ennek ellenére is el kell majd szakadnod tőle, amíg nem késő.

- És ha nem, akkor meghal. – foglalta össze. – De mitől? Hiszen nem vérzik el, azt mondtátok. – Dorian szólt megint közbe.

- Nem, nem isszuk ki a vérét, ezt már tisztáztuk. De a kölcsönhatás egyik része, hogy elkezdjük érezni az erejét. A képességeit. Azt hisszük, hogy ez valamiféle életerő. Ha rövid ideig vagy vele kapcsolatban, kevesebbet kapsz belőle és hamar kiheveri. Ha hosszú ideig, akkor többet és lassabban heveri ki. Ha pedig túl sokáig kapcsolódsz hozzá, akkor meghal. Nem vérzik el, nem sérül meg. Egyszerűen csak meghal. Lelassul és megáll a szíve. Ennyi történik.

Ezen hosszú ideig elgondolkodott és úgy érezte, hogy érti.

- És ha ketten csináljátok, akkor megoszlik köztetek.

- Valami ilyesmi – helyeselt André.

Úgy gondolta, hogy érti. Legalábbis a dolog logikáját érteni vélte. Azon kívül persze semmit. De arra is rájött, hogy ők ketten sem értenek sok mindent, csak tudják, hogy működik. De a miértekre nincs válasz. Sőt, a legtöbb hogyanra sincs. Aztán felvetődött egy újabb alapvető kérdés. Megint elcsodálkozott, hogy ez miért csak most jutott eszébe.

- De akkor minek az egész?

A másik kettő értetlenkedve nézett egymásra, aztán vissza őrá.

- Úgy értem, nem kell vér, mert rendes kajákat esztek. Élhetnétek normálisan is. Minek ez az egész?

- Normálisan? – kérdezett vissza Dorian. - Miután ez megtörténik veled, semmi nem lesz normális. Ezt te is érzed már.

Ezzel nem tudott vitatkozni, egy pillanatra figyelni kezdett és megint meghallotta a pályaudvar zajait, de aztán inkább elhessegette magától.

- Mindig fejlődni akarsz. És mindig vágyakozni fogsz rá, hogy csináld. Nincs olyan, hogy normálisan, mert ez lesz a normális. Majd meglátod te is. És nem bántunk senkit feleslegesen. Legalábbis nem nagyon... - tette még hozzá – az, amit tegnap láttál, kivételes alkalom volt.

Márk nem akarta, hogy megint rátörjenek azok a képek a küzdelemről.

- Mióta vagytok ilyenek? Mármint mióta csináljátok? – kérdezte. André elmosolyodott.

- Szerinted hány éves vagyok? – kérdezte.

Márk végignézett rajta. Nem adott volna neki 3 évnél többet magához képest. De talán csak kettővel több.

- Hát – kezdte – én vagyok tizenhat.

- Tizenöt – javította ki Dorian és André felkuncogott.

- Egy hónap múlva tizenhat. – mondta ellentmondást nem tűrően – Persze, ti mindent tudtok rólam. Szerintem úgy két évvel vagytok nálam idősebbek.

Kicsit még méregette őket.

- Oké – biccentett Dorian felé – te tizennyolc lehetsz.

Most Andréra nézett.

- Te meg mondjuk tizenhét. – Ezen valamiért mindketten felnevettek.

- Szóval én egy évvel jobban nézek ki! – mondta nevetve a szőke srác – ez jól esik!

- Másfél hónap van közöttünk. – mondta Dorian, de a tizenhéthez adj hozzá még párat!

Nem akarta nagyon elhinni, hogy sokkal idősebbek lennének, de végül nem kellett tippelnie, mert André elárulta.

- Huszonegy.

Hitte is meg nem is, annál valahogy kölyökképűbbnek tűntek. Aztán leesett a megoldás.

- Várj! Akkor ez ilyen vámpír dolog? Hogy nem öregszik, miután... – de Dorian nem hagyta, hogy végig mondja.

- Mondtuk, hogy nem vagyunk vámpírok. Öregszünk, csak sokkal lassabban. És másképp. Tizenhét évesen lettünk mindketten....- Dorian közbevágott.

- Egy ideig még öregszünk. Mások szerint... - itt kicsit elbizonytalanodott – addig öregszünk, ami annak az adott testnek valamilyen ideális állapota lehet. Szóval a testünk még öregszik egy ideig.

- De ez sem teljesen tiszta... őszintén szólva. – tette hozzá Dorian - Miután megtörténik veled, egy ideig még öregszel, de ez egyszer csak megáll. Legalábbis most még így tudjuk. Mi négy éve alakultunk át és kevés tapasztalatról tudunk ezügyben beszámolni. Valójában semmit nem tudunk erről. De próbálunk egyre többet megtudni.

Ezen megint volt mit megrágni, de inkább nem merült bele. És ismernek vajon öregeket, akik hasonlók? Vagy gyerekeket? Ők is átalakulnak?

- Szóval tizenhét évesen találkoztatok és azóta alig öregedtetek. – hadarta.

- Nem – javította ki André. – Tizenhét évesen történt meg mindkettőnkkel, de csak két évvel később találkoztunk. – itt elhallgatott.

- Ja, rémlik.... meg akartátok ölni egymást. De miért? És kitől lettetek akkor ilyenek? Én tőletek, ezt már értem!

- Majd ezt is elmeséljük egyszer, ez most hosszú lenne. Most foglalkozzunk inkább veled! – zárta le a témát André.

- Akartuk, hogy ilyen légy, Márkó fiú, hogy átalakulj! - kezdte Dorian - Nem lesz minden civil ilyen, mint mi. Megharapod, összekapcsolódsz vele, de attól még nem válik olyanná, mint te. Azt... - itt megtorpant, de a másik fiú kisegítette

- Azt akarnod kell. És visszaáramoltatni belé magadból valamit. Rengeteg energiát kell visszaadnod és a tudatoddal úgy összekapcsolódnod vele. Ezért is volt ez... érdekes veled. Itt hárman alakítottunk át. Így nem volt fárasztó egyáltalán. - André vette vissza a szót. 

- Ha át akarsz alakítani valakit, az.... az nagyon fárasztó és rengeteg energiát kivesz belőled. Volt, aki belehalt. Ha többen csináljuk, az megint egész más. És az eredmény is egészen más, legalábbis azt gondoljuk. 

- És élménynek is teljesen más. Össze sem lehet hasonlítani. De ezzel nem kell most foglalkoznod. Ez nem valami vámpíros dolog, nem kell félned attól, hogy akivel összekapcsolódsz, abból vámpír lesz. Elég annyit tudnod, hogy vigyáznod kell rá, hogy időben abbahagyd.

Szeretett volna még erről kérdezni, mert érdekelte volna, hogy ők hogy váltak ilyenné, ha csak sokára találkoztak. És vajon miért akarták megölni egymást? De visszafogta magát és nem szólalt meg.

- Oké! – mondta ki végül. - Akkor most velem mi lesz? És egyáltalán... miért csináltátok ezt velem?

Dorian ránézett a mellette ülőre és egymásra mosolyogtak. Márk úgy érezte, most kimarad valamiből, vagy nem érti, mi történik. Eltelt így pár másodperc, aztán André nézett rá először.

- Először is meg kell tudnod azt, ami a legfontosabb. Meg kell tanulnod az idővel bánni. Ez mindennél fontosabb és gyakorolnod kell. Aztán jöhet minden más. Meg jöhetnek majd a további kérdések is. De meg kell tapasztalnod az élményt úgy, hogy ne legyél veszélyben. – elhallgatott. Eltelt vagy fél perc szótlanul, aztán Dorian folytatta.

- De miért csináltátok velem? – ismételte meg Márk. Egy ideig szótlanul ültek, végül André törte meg a csendet.

- Figyelj, Márkó fiú. Régóta figyelünk téged. Minden szempontból te voltál a tökéletes alany. Elég intelligens vagy, az eszed is a helyén van és a szíved is. És ez fontosabb lesz, mint képzelnéd. És ami a családodat illeti… - itt kicsit elakadt.

- Senkinek se fogok hiányozni, ha valami rosszul sül el. – fejezte be Márk maga elé nézve. – hiszen anyum is beteg… - tette még hozzá.

- Nem erről van szó, Márkó, egyáltalán nem. – mondta Dorian egész szelíden. – Anyud beteg, ezt tudjuk. Nagyon beteg… ennek is szerepe van benne, hogy téged választottunk, ez igaz. De tudod… - itt megint elakadt, de néhány másodperccel később André folytatta.

- Nem arról van szó, hogy valami rosszul sül el, hanem arról, hogy – itt egy kis szünet jött megint – arról, hogy talán néhány éven belül magadra maradsz.

- Két év. Maximum kettő. – mondta rekedten a fiú maga elé bámulva. A kanapén ülő két fiú egymásra nézett és mintha nem tudtak volna mit mondani.

- Nem fogsz magadra maradni, Márkó fiú. – mondta halkan Dorian.

- Jó-jó, megértettem. Ezért én, mert nincs családom. Illetve ami van, az nemsokára nem lesz. – szinte fizikailag fájt a keserűség a másik kettőnek, amikor ezt kimondta.

- De még mindig nem mondtátok, hogy miért. Értem, hogy szerintetek elég okos vagyok, meg minden egyéb is pont klappol, hogy ideális jelölt legyek. De mire? Még mindig nem mondtátok el, hogy miért csináltátok velem?

- Szükségünk van rád, Márkó fiú. – kezdte André - És azoknak, akik hozzánk hasonlóak, kellenek az olyanok, mint te. Akik a normalitást képviselik a világunkban. És vannak olyan terveink, amikhez nagy segítség lehetsz. – Márk ízlelgette, amit hallott, de ez még kevés volt neki. Még mindig nem kapott választ. Dorian folytatta.

- Ideális vagy erre az életre, Márkó fiú, az intelligenciád, a családi helyzet, az életkorod. Minden. És ami téged illet, igen, pár év múlva egyedül maradnál. És amit most kaptál az egy új élet lehetősége neked. Egy jobb élet. És nem mellesleg: nem maradsz egyedül.

- És miféle terveitek vannak még, amihez segítség lehetek? – a két fiú megint egymásra nézett, majd André válaszolt.

- Ezt majd később tudod meg, Márkó fiú. És most nem is olyan fontos. A lényeg, hogy egy értékes taggal gyarapodik a fajtánk, neked pedig egy új élet lehetősége nyílik meg, mire magadra maradnál.

- Titokzatos tervek… - morogta Márk.

- Ez nem fontos most! – vágott közbe Dorian. Márk érezte, hogy már megbánták, hogy említették egyáltalán ezt a titokzatos tervet is – Csak egy lehetőség. A többi az igazán fontos. Szükségünk van a hozzád hasonlókra. Az utóbbi időben volt pár, hogy is mondjam, elhajlás a normalitástól. Már amennyire ez az egész normális. - Márk értetlenül nézett rá, Dorian folytatta.

- Sok olyan van, mint mi. 

- Mennyien? – vágott közbe a fiú.

- Nem tudjuk pontosan. Kicsi az esélye, hogy véletlenül pont egy magunkfajtába futsz bele, de azért meglepően sokan. Szerintem meglepődnénk, ha tudnánk. Mi néhány tucatnyi hasonlót ismerünk személyesen belátható közelségben, de ez csak egy részük, akik a normálisok. És vannak, akiket vadaknak nevezünk. Ők is jópáran vannak. És a normalitásnak mi azt nevezzük, hogy igyekszünk nem bántani senkit, vigyázunk azokra, akikkel kapcsolódunk, hogy ne essen bajuk és soha nem ölünk meg senkit. – Márk épp közbeszólt volna, de André belé fojtotta a szót.

- Tudom, mire gondolsz, de az nem a normalitás része volt és nem teszünk ilyesmit! – mondta. - Erről majd megtudod, amikor eljön az ideje, hogy miért tettük. De a lényeg, hogy kialakult egy olyan viselkedés, amit nem tudunk már elfogadni. És szükségünk van olyanokra, akik úgy gondolkodnak erről, mint mi. – Márk úgy érezte, hogy kezd valamit megérteni az egészből.

- Szóval vannak köztetek, akik bántanak másokat és gyilkolnak. – foglalta össze röviden.

- Igen. Valami ilyesmi. – helyeselt André. – Civileket is és egymást is. Sportot űznek belőle és a magunkfajták levadászásából is. Olyan dolgokat csinálnak, ami… ami nem elfogadható. Csak az élvezet kedvéért. Ezért hívjuk vadaknak őket. És mi próbáljuk ezt valahogy helyre hozni. Ezért is kellenek a hozzánk hasonlók. És ezért fontos, hogy neked nem csak az eszed, de a szíved is a helyén van. Okos vagy és érzékeny. Ha belekóstolsz a dologba, nem leszel olyan, mint ők.

- Szóval ez valami háború köztetek és a vadak között? – kérdezte a fiú.

- Mi? – vonta fel a szemöldökét Dorian – Nem, dehogy! Ahogy mondtuk, sokan vagyunk és legtöbbször fel sem ismerjük egymást. Így azért háborúzni sem lehet. És nem is akarnánk. Egyszerűen csak… próbáljuk helyre hozni, ahol lehet. És ha olyasmire bukkanunk, ami nem elfogadható, megpróbálunk kitalálni valamit, hogy véget vessünk neki.

- Mint valami tűzoltás. – tette hozzá André – Fogd fel így. De mindegy is, mert ezzel még sokáig nem lesz semmi dolgod.

- Szóval most eggyel többen vagytok. Ti, normálisak. – foglalta össze Márk.

- Valami ilyesmi. – helyeselt André.

- Egyelőre csak egy féllel. – egészítette ki Dorian. - Vagy inkább egy negyeddel, Márkó fiú. – tette még hozzá vigyorogva.

- Márk! – vágta rá a fiú.

Pár percig még beszélgettek, de nem nagyon tudott belőlük többet kihúzni ezekről a „vadak” - ról, úgyhogy végül úgy döntött, hogy majd később próbálkozik megint. Annyit még megtudott, hogy elég sokan vannak ahhoz, hogy néha egymással is harcolnak, de a két fiú nem akart a dolgaikról többet elárulni. Valószínűleg sokkal több és sokkal sötétebb sztorijaik vannak, mint képzelné.

- Mire anyud hazajön, addigra tudnod kell pár alapvető dolgot. Egy-két napunk van rá. – vágta el a gondolatait André.

Elszégyellte magát, hogy ez csak most jutott eszébe. Hogyan folytatódik most minden, ami a normális élete? Meg ő is embereket fog bántani? Egy pillanat alatt összekavarodtak a dolgok, mert rájött, hogy ez nem csak egy érdekes dolog, amiről kíváncsiskodhat és felizgatja, hanem ő maga most benne van. Nyakig benne van, és nincs is nagyon választása. Vagyis ez majd kiderül. Remélte, hogy hamar kiderül. Valahogy távolinak tűnt ez az egész és anyu említése visszarántotta egy másik valóságba. Most ijedt meg úgy igazán, szinte megmerevedett, ahogy rázuhant az egész dolog súlya. Úgy belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a két fiú mikor állt fel a kanapéról. Ott voltak mellette. Gyere Márkó fiú.

- Márk! – javította ki reflexből, aztán felállt a foteljéből és várta, hogy mi fog történni. A rá szakadó valóság, anyukája, a felforduló élete… hirtelen túl sok kezdett lenni, és érezte, hogy kezd rajta eluralkodni a pánik.

Megérezte a vállán az egyikük kezét, aztán a másikét is.

- Segítünk – mondta halkan Dorian és kicsit magához ölelte.

- És vigyázni fogunk rád, Márkó fiú – tette hozzá Andé és ő is megszorította egy kicsit. Jól esett most az ölelés, ahogy ketten két oldalról finoman átkarolták. Talán pont ennyi kellett, hogy az eluralkodni készülő pánikot le tudja győzni.

- Márk. – javította ki alig hallhatóan, amire kuncogást hallott minkét oldalról és még jobban magukhoz ölelték.

- Nem lesz itt semmi baj, Márkó fiú! – hallotta Doriant halkan, André a másik oldalról még hozzá tette – Sőt, kimondottan tetszeni fog!

Pár percig állhattak így, aztán meghallotta Dorian ellentmondást nem tűrő hangját.

- Az első gyakorlat rövid lesz és egyszerű. Velem kezdesz!

Hirtelen nem értette az egészet, de aztán megértette. És meg is rémül tőle.

- Aztán velem folytatod – tette hozzá André is és meglapogatta a vállát. – Nyugi, nagyon rövid lesz és élvezni fogod!

- Az tuti, hogy élvezni fogod. Túlságosan is! És pont ez lesz a baj! – tette még hozzá nevetve Dorian. Aztán csak hagyta, hogy két oldalról karon fogva bevezessék a saját szobájába.