Bevezették a szobájába és leültették az ágyra.

- Munkavédelem! – mondta André – Ez már tapasztalat. Jobb, ha eleinte nem állva csinálod, mert csúnya balesetek vannak belőle, ha eldőlsz és magaddal rántasz minket.

- Az ám, tapasztalat! – helyeselt Dorian is. – Később nem lesz gond ezzel, de eleinte olyan lesz az élmény, hogy nem tudod majd magad kontrollálni. És ebből vannak a balesetek.

- Szóval maradunk itt a pihe-puha ágyon, aztán később majd nehezítünk. A kapcsolódás közben eleinte nem tudod majd irányítani a kívül történteket. Szóval ami történni fog! – kezdte megint André. – Egymással szemben térdelünk és te szépen átkarolsz, ahogy egy szeretőnek kell. – közben felkuncogott, de Márk valahogy nem érezte most viccesnek

- Belém kapaszkodsz, meg is szoríthatsz, ha úgy stabilabbnak érzed magad és ejtesz egy finom harapást rajtam. Amikor csináljuk, majd pontosan elmondom, hogy csináld. Miután ez megvan, el kell telnie pár másodpercnek, amiről utána majd beszélnünk kell. Ezek a legveszélyesebb másodpercek. Legalábbis, ha nem velünk próbálkoznál, azok lennének. De mindegy, ezt majd utána megbeszéljük. Először meg kell tapasztalnod, hogy aztán tudjunk beszélni róla. Szóval amint megejtetted a harapást, pár másodperc múlva olyasmit fogsz érezni, amit még sosem. Talán elveszíted a kontrollt teljesen, ezért csináljuk a pihe-puha ágyon, hogy ne törjük össze magunkat, ha teljesen elvesztenéd a kontrollt és eldőlnénk, vagy olyasmit csinálnál, ami fáj, ha a padlóra esünk. És amit érezni fogsz, az jó lesz. Olyan jó, mint még talán sosem. És erre való a gyakorlás, hogy ezen uralkodni tudj. Te még olyan gyenge vagy, hogy nem fogsz tudni feltörni. De néhány vadászat után már nem csinálhatjuk ezt egymással többé.

- Feltörni? – kérdezte Márk döbbenten.

- Igen. Sokkal gyengébb vagy nálunk, de ha megmarsz és feltörsz, akkor úgy kapcsolódsz velem, hogy akár meg is ölhetnél. Persze erre vigyázunk majd, de én nem vagyok civil és sokkal erősebb vagyok még. De ezt is jobban fogod érteni, ha már egyszer megtapasztaltad, miről is beszélünk. – Dorian közbevágott.

- A te szempontodból ez így olyan lesz, mintha egy civillel kapcsolódnál. Ha egy magunkfajtával kapcsolódsz és te marod meg őt, akkor nem lenne esélye, mert abban az irányban sokkal erősebb lennél. Ha ő is visszamar rád, az már más. De egyelőre ezzel sem kell foglalkoznod.

- Szóval ha megtörtént és benne vagy a kapcsolódásban, akkor annyi lesz a dolgod, hogy egy kis idő múlva, amint lehet, a saját akaratodból szakítsd meg a kapcsolatot és szakadj el tőlem. Nem lesz könnyű, majd meglátod. De ez az első és legfontosabb feladat. Igazából ez az egyetlen fontos dolog az egészben. Eddig kell első körben eljutnunk, aztán jöhet minden más. Csinálunk egy rövid gyakorlatot, ami után tudni fogod miről beszélünk és ezer kérdésed lesz. Ezért jobb, ha utána beszélgetünk erről többet, mert fogalmad sincs még az egészről, ha nem érezted magad is. Szóval egy rövid kapcsolódással kezdünk, aztán megbeszéljük. Lesz mit!

- Ez az! Lássatok hozzá! – kiáltott fel Dorian. – Amíg ez nincs meg, felesleges többet beszélni róla. Kapcsolódsz és amint lehet, szakadj el! Ennyi a feladat. Én meg itt leszek és vigyázok rátok. Aztán majd cserélünk.

Márk nem tudott megszólalni, sok volt ez egyszerre. Megint kezdte egy kicsit valami furcsa álomban érezni magát. Egyszerűen csak hagyta, hogy történjen.

- Oké… - nyögte ki végül alig hallhatóan, de viszolygott az egésztől, ahogy elgondolta a következő perceket.

- Oké! – hallotta André hangját és szinte nem is látta, csak érezte, hogy megfogják a kezét, egy másik kezet érzett a hátán, és mintha valami porcelánbábú lenne, óvatosan felállítják az ágy mellett, aztán az ágyra térdeltetik. Kicsit szerencsétlenül és magányosnak érezte magát. Az ágy oldalával párhuzamosan térdelt majdnem a közepén. Ahogy oldalra nézett, meglátta azt a gyűrődést és reszketni kezdett tőle. Szinte észre sem vette, ahogy Dorian is feltérdel az ágyra és pár mozdulattal elhelyezkedik vele szemben.

- Ez az, kezdjük el, Márkó fiú! – mondta egész halkan, miközben André az ágy szélére ülve figyelte őket.

- Jólvan. – kezdte halkan Dorian és szemben térdelve vele még két mozdulattal egészen szorosan hozzásimult.

- Karold át a derekam. – mondta megint halkan, mintha csak az egyik fülébe suttogna. Olyan közel volt hozzá a másik fiú, hogy megérezte a saját mellkasán a másik mellkas érintését, ahogy minden lélegzetvétellel mozdul egyet.  Engedelmesen Dorian dereka köré fonta a karját laza öleléssel. Megérezte a másik fiú egyik kezét a derekán a másikat pedig a tarkóján, ahogy finom, de határozott mozdulattal a fejét a nyakához húzza.

- Most fókuszálj csak rám. Hallod az ereimet?  - kérdezte a fülébe suttogva egészen oldalról Dorian, miközben állával Márk vállára támaszkodott. Márk meghallotta. És valami furcsa dolog kezdődött. Hallotta az áramlást, miközben érezte a finom, édeskés szagot, ami áradt felőle.

- Igen. – suttogta vissza fiú – Finom illata van – tette hozzá kicsit bódultan. Dorian egy pillanatra elengedte a tarkóját és lejjebb feszítette a pólója nyakkivágását, hogy szabaddá tegye a válla feletti puha részt. Aztán egy gyors és erősebb mozdulattal a másik fiú tarkója mögé nyúlt és húzni kezdte, hogy ráigazítsa Márk ajkait a kiszemelt területre.

- Ez az, ha már érzed az illatot és hallod a hangját, akkor pontosan tudod, hová érdemes harapni. Érzed a bizsergést az ínyedben?

- Igen. – suttogta meglepetten a fiú. Próbálta megérteni, hogy mi történik vele. Mintha az ínye zsibbadni kezdett volna egy kicsit és közben valahogy sokkal érzékenyebbé vált. Hirtelen megértette, hogy ez a harapás előkészítése. A teste felkészül rá valahogy. Vajon mi történik? Vámpírfoggá alakul a fogam? – villant fel benne a gondolat, de gyorsan el is vetette. Egyszerűen csak megváltozik valami és finomabb, precízebb mozdulatokra lesz képes ilyen állapotban egy precíz harapáshoz. Kiélesedett minden érzéke, ami a harapáshoz kapcsolódik. Az ajkai mintha előre megérezték volna a vér ízét, a mozdulatai végtelenül finommá és precízzé váltak. Hát így lehet kis sebet ejteni. – értette meg ezt is azonnal.

- Egy egészen apró, pici harapás. – hallotta a suttogást egészen a nyakából, ahogy a másik fiú ajkai csak milliméterekre voltak a fülétől. – Csak finoman, mintha épp megkarcolni akarnád. Márk pontosan érezte, hogy milyen finom mozdulatokra képes most az ajkaival és a fogaival.

- Ez az. – jött megint a suttogás. – Csináld! – mondta Dorian kicsit hangosabban.

Márk érezte a finom húzást a tarkóján és rásimította az ajkait a felkínált célpontra. És már tudta, hogy ez jó érzés lesz. Hallotta a vöröslő áramlást, érezte az illatát, hallotta a másik fiú szívdobogását és érezte a mellkasát a sajátján. Reflex-szerűen szorosabbra fonta a karjait Dorian dereka körül, szorított egy kicsit az ölelésen, egy kicsit nyitott az ajkain, majd egy saját maga számára is meglepően apró és precíz mozdulattal a felső fogaival egy sebet ejtett a másik fiún. Tudat alatt is mozdított egy kicsit az ajkain, hogy pontosabban rásimuljanak a kis vágásra, aztán szinte letaglózta az érzés. Az alig csak kiserkenő vér azonnal betöltötte az ízével és az illatával a tudatát és valami egészen új, még soha nem tapasztalt érzés lett rajta úrrá. Vágyott rá, szívni akarta, hogy megtöltse magát azzal az ízzel és közben mintha a tudata is töltődni kezdett volna. Szinte fizikai áramlásként élte meg, ahogy a tudata átáramlik Dorian tudatába és elkezdi kitölteni azt. Nem értette és nem fogta fel, hogy mi történik, de egy soha nem tapasztalt érzés lett rajta úrrá.  Vagy inkább érzések kavalkádja. Az összeolvadás, a tudat átáramlása egy másik tudatba, emlékképek felvillanása egy másik életből és még valami olyasmi, amire nem tudott volna szót kitalálni. Igazuk volt, amikor a kéjhez hasonlították, de ez annál sokkal több és mélyebb. Ilyen kéjt fizikai kapcsolat nem tud adni, ebben biztos volt. És nem csak ő érezte úgy, hogy a tudata kitölti a másik fiú tudatát, de közben valami áramlott belé is.

Ezt sem értette és nem is törődött vele, csak élvezte. Néha úgy érezte, hogy szabadon repül egy hatalmas térben, ami nem más, mint Dorian tudata és élete. Körülötte voltak a másik fiú emlékei, érzései, de néha mintha betonfalba ütközött volna, lepattant róla és mást kellett találnia. Rögtön felfogta, hogy ezek olyan elzárt részek, ahová nem tud betörni. Mintha felgyorsult volna a gondolkodása, ezernyi dolog villant át a kéjben elbódult agyán. Ezt jelenti a feltörés! Hogy nincsenek akadályok és kitölti a másik fiú tudatát a sajátjával. De tudta, hogy még gyenge hozzá, érezte a falakat és a korlátokat. Félig önkívületi állapotban tapadt a fiú nyakára és valahonnan messziről, hallotta, hogy a nevét mondogatják. Érezte áldozatának a lüktető ereit, a szívének a dobbanásait, a forró test rezdüléseit, az arca mellett lévő másik arc forróságát. A tudata még mindig egy hatalmas, őrült áramlásban volt. Ilyesmit még csak elképzelni sem tudott eddig soha. Ezt a közelséget valakihez, mintha a két tudat valami bódult mámorban egyesült volna. Furcsa gondolatfoszlányok törtek be az agyába. És a mindent elsöprő vágy.

Még akarta! Legszívesebben soha nem hagyta volna abba és örökké így akart maradni, rátapadva áldozatára. Mintha közeledett volna az őt szólítgató hang, kicsit kibillentve ebből a fantasztikus állapotból. A tarkójáról eltűnt a kéz és az arcán érezte meg.

 Hagyjatok! – gondolta magában és felnyögött, de egy feszítést érzett és az arcán lévő kéz erőszakosan eltépte az áhított sebtől. Szorosan magához húzta a másik fiút, de hátulról erős kezek ellentmondást nem tűrően fejtették le a karjait Dorian derekáról és feszítették hátra. Megint át akarta karolni a vele szemben lévő fiút, hogy visszahúzza magához és visszatérjen a sebhez, de karjai nem mozdultak. André már mögötte térdelt az ágyon és szorosan ölelte hátulról, karjait a testéhez szorítva. Ki akart szabadulni a szorításából, de nem volt esélye. Közben csillapodni kezdett az érzés. Kinyitotta a szemét és pár másodpercen belül kijózanodott. Még érezte az őrjítő vágyat, de már tudott uralkodni magán.

- Most már tudod, mit kell gyakorolnod. – mondta halkan az áldozata. Nyakán ott volt a friss sebhely, mellette pedig egy elmaszált vérfolt. Néhány perc is eltelhetett, mire meg tudott szólalni. Szégyellte magát. André még ölelte hátulról, de már nem kellett szorítania, Dorian sem mozdult, ugyanolyan szorosan vele szemben térdelt, de a kezeit a vállán nyugtatta és a homlokát Márk homlokához támasztotta. Mélyen a fiú szemébe nézett.

- Már érted. – suttogta neki egész halkan. – És tudod, hogy mit jelent az, hogy ha uralkodni kell magadon. Ez lesz a legnehezebb.

Egy-két percig még nem mozdultak, csak André engedte el a fiút hátulról és lekászálódott az ágyról. A másik kettő még pihent egy kicsit, ami Márkra láthatóan nagyon ráfért. Próbálta összeszedni magát. Dorian szemből lazán ölelte, a fejével támasztva a másik fiú fejét.

- Ez volt az első lecke. – mondta végül, aztán kibontakozott az ölelésből és Márk vállára tette a kezét. – Egész jó volt elsőre. Sokkal nagyobb ellenállásra számítottam az elszakadáskor. – mondta neki hangosabban – Tényleg nem rossz elsőre!

Márk próbálta összeszedni a gondolatait, de még teljesen az élmény hatása alatt volt.

- Hú... - ennyit tudott kinyögni hirtelen – ez valami... akarom még! – kiáltott fel a végén, de amint kimondta, már meg is bánta. A másik kettő csak mosolygott.

- Persze, hogy akarod! – mondta Dorian – de most várunk egy kicsit, amíg lecsillapodsz.

- És én leszek a következő – tette hozzá André. Dorian egy gyors mozdulattal lelendült az ágyról és lesegítette a bódult fiút is. Lassan vissza sétáltak a másik szobába, két oldalról lazán átkarolva a fiút, habár egész gyorsan kezdte összeszedni magát és már azon gondolkodott, hogy hogyan lehet ezt egyáltalán elmagyarázni. Mit tud kérdezni, hiszen ez az egész egy hatalmas, érthetetlen és fantasztikusan mámorító kérdőjel.

- Szóval ilyen. – sóhajtotta már teljesen uralkodva magán, amint belezuhant a fotelbe. A másik kettő a kanapéra ült le vele szemben és mosolyogva figyelték őt.

- Nem – jött a meglepő válasz – ez csak egy kis minta volt belőle. Aztán Dorian folytatta.

- Elzártam előled sok mindent, mert még sokkal erősebb vagyok. De már megtapasztaltál valamit belőle. Ha egy kicsit erősebb lennél, fel tudnál törni. Sokkal erősebbeket is fel lehet törni, ha kapcsolódni tudsz. Ebben az irányban ez így megy. Sokkal kevésbé tudok ellenállni, ha te marsz belém, hiába vagyok erősebb. Egyelőre még elég nagy különbség van közöttünk, hogy így se tudj feltörni. De gyorsan kell tanulnod.

- Ez… - kezdte Márk, de nehezen tudta megfogalmazni. Nem lehetett szavakkal leírni. – Ez valami olyan, hogy… nem is tudom. Ezt nem lehet kibírni!

- Dehogynem lehet. Te is kifogod majd, sőt, irányítani fogod. Mi lepett meg a legjobban?

- Minden! Az egész! Hogy ez teljesen kiüt. – mondta darabosan a fiú. – Ez valami kábítószer… - tette még hozzá halkan. 

- Nem rossz a hasonlat. Erről is sokat fogunk majd beszélni, hogy ez bizony sokaknak egy kábítószer. Nekünk is az, de a vadaknak ez igazi keménydrog. És átgázolnak bárkin és bármin, hogy hozzájussanak.

- Igen – morogta maga elé a fiú – kezdem érteni, hogy miért. De mi ez az egész egyáltalán? Mi történik velünk ilyenkor? – nézett Dorianra.

- Nevezheted kábítószernek, mert olyasmi a hatása a kapcsolódásnak. Ahogy megsebeztél és egyesültünk a marásodban, belém áramlott a tudatod. Neked így most olyan voltam, mintha egy civil lennék. Vagyis olyasmi.

- Hogyhogy csak olyasmi? Másmilyen lenne egy civillel?

- Valószínűleg nem pont ugyanilyen – válaszolta Dorian bizonytalanul. Márk szemei elkerekedtek.

- Hogyhogy valószínűleg? Nem tudjátok? Hiszen rengetegszer… - André közbevágott.

- De mi nem civilek vagyunk és már te sem vagy az. Még ha közel is állsz hozzá, mert soha nem kapcsolódtál és gyenge vagy még. Csak imitáljuk, de mi nem érezhetjük helyetted a különbséget. Mi csak civileket martunk meg. – Márk közbe akart szólni, hogy az első élménye az volt velük, amikor megmarták és megölték a saját társukat. De végül visszafogta magát. – Egy magunkfajtával más. Én imitáltam egy civilt, legalábbis próbáltam. Elzártam előled a tudatom nagy részét, hogy ne tudj elárasztani. Még meg tudom tenni, mert erősebb vagyok. De ezt nem csinálhatjuk sokáig. És ha már megerősödtél egy kicsit, akkor nem kapcsolódhatunk többé egymással.

- Nem értem… - kezdte Márk. – Ti egymással még sosem – André nem hagyta, hogy befejezze.

- Nem! Mi nem csináljuk ezt egymással. Ezt még nem érted, de amit éreztél, azt szorozd meg ezerrel. Olyan intenzív lenne. És lehet, hogy megölnénk vele egymást. Illetve valamelyikünk a másikat. Nem kockáztatunk ilyesmit.

- Szóval a tréning. Ezért van. – vetette közbe Márk.

- Nem, az azért van, hogy ne tegyél kárt senkiben, amikor kapcsolódsz velük. Legyen majd önuralmad és nálad legyen a kontrol. De egy magunkfajtával kapcsolódni… azt el kell kerülnöd. Veled még gyakorolhatunk, amíg nagyon gyenge vagy. És le tudjuk korlátozni a hozzáférésedet és az elárasztásodat. De egy idő után már veszélyes lesz és abba kell hagynunk. Szóval az első egy-két saját civil kapcsolódásod után már nem fogunk együtt gyakorolni, mert erősödsz annyit, hogy már veszélyes is lehet, hogy egymással kapcsolódjunk.

- De csak azért, mert annyira jó, hogy nem szakadnánk el? És így valamelyikünk megölné a másikat? – kérdezte hitetlenkedve a fiú.

- Intenzív. Sokkal erősebb és mélyebb az élmény. És igen, annyira még mi sem érezzük jól tréningezettnek magunkat, hogy ezt megkockáztassuk. – magyarázta André hevesen. A fiú próbálta feldolgozni, amiket hallott, de láthatóan nehezére esett.

- Szóval ezért nem vadászunk magunkfajtára. És ez az, amit a vadak csinálnak? És ezért vadásznak egymásra? És a magunkfajtákra? – élénkült meg a hirtelen felismeréstől. Dorian felsóhajtott.

- Túl gyorsan gondolkodsz, Márkó fiú. De igen, valami ilyesmit is csinálnak. Ők is inkább civilekre vadásznak, csak nem érdekli őket a sorsuk utána. Ölnek is. És igen, ha alkalmuk van levadászni egy magunkfajtát, szívesen megteszik. Ez is egyfajta függőség nekik. A kéj érzése. A kéj miatt és annak a betetőzése, hogy meg is ölik azt, akit levadásznak. Már ha meg tudják persze marni és biztosan kapcsolódni vele. Mert egy magunkfajtával harcolni, az mindig kétesélyes, ha ő is meg tud marni. De vannak köztük, akik ebből is sportot űznek. És az élmény az sokszorosa egy civilének. Ezért csinálják.

- De hagyjuk ezt most! – zárta rövidre André. – Elég sok fontosabb és sürgősebb dolog is van, mint egy remélhetőleg sosem bekövetkező eseten rágódni. Egyelőre foglalkozzunk a fontosabb dolgokkal.

- De amikor – itt Márk kicsit elakadt, mert nem akarta felbosszantani most őket, de végül győzött a kíváncsisága - a harmadik sráccal kapcsolódtatok, akkor közben… - André megint félbe szakította.

- Amit az előbb kaptál, az egy civil élményének is csak egy része volt és egy rövid ideig. És az a bizonyos harmadik srác... vagy bármelyik magunkfajta, ezt össze sem lehet hasonlítani. Ezt nem lehet szavakkal elmondani, ezért meg sem próbálom.

Márk kezdte érteni az állatias küzdelmet, a morgásokat és általában kicsit másképp látta a szobájában történteket. De egyvalami nem változott. Az a hideg, embertelen borzongás, amit érzett, ahányszor csak rá gondolt. De már kezdte érteni, hogy mi zajlott, amíg ő csak figyelte a mozdulatlanul egymásba fonódó fiúkat. Jobb is, hogy nem látta a harapást, nem láthatta az egymástól centikre szuszogó arcokat az ágy takarásában, abban a rettenetes utolsó összefonódásban. Elképzelni valamennyire el tudta, ahogy ez a két barátságosnak tűnő fiú az áldozaton feküdve, annak minden porcikáját satuba fogva a padlón a nyakára tapad. És közben ez történik, amit az előbb érzett, csak százszorosan. Hirtelen másképp látta már az áldozat lábait kulcsoló lábakat, másképp gondolt a fojtott nyögésekre, a két fiú szorításában lévő áldozat apró mozdulataira. Mintha értelmet nyert volna. És megint kirázta a hideg az egésztől. Közben kiszívják belőle az életét. Ez gyilkosság! Vágy és iszonyat. Ez a kettő valahogy megfér egymás mellett ebben a világban.

- Legyen elég ebből ennyi – zárta le Dorian, aki mintha egész végig követte volna a fiú gondolatainak a száguldását. – A harmadik srác egy vad volt – folytatta, mintha még magyarázatra szorulna – de nincs már és soha többé nem is lesz. Tudom, hogy sokszor mondjuk ezt, de később majd meg fogod érteni ezt is. Inkább ne kérdezgess róla! Ha eljutunk odáig, majd mesélünk róla. Maradjunk annyiban, hogy téged is bántott volna.

Pár percig csak ültek némán, aztán André törte meg a csendet.

- Újabb kör! Kezdjük el! Most már tudod mire számíts, próbáld megőrizni az öntudatod, amíg tart.

- És próbáld meg magadtól abbahagyni, ha szólítunk! – tette még hozzá Dorian.

Szinte minden az előzőhöz hasonlóan zajlott, ezúttal André térdelt vele szemben, lazán átölelve egymást.

- Oké! - fújtatott egyet - Kezdhetjük! – kicsit elbizonytalanodott és még hozzátette – Baj, ha nagyon várom?

A másik kettő elnevette magát.

- Nem, nem baj. Fantasztikus érzés, persze, hogy várod! Csak tudd abbahagyni! És próbálj a saját akaratodból lekapcsolódni rólam. – zárta le André. Kicsit bizarr és valamennyire vicces is volt Márknak, hogy André állát érezte a saját vállán és ahogy az utolsó szavakat elmondta, érezte a leheletét a nyakán. Azért van ebben valami… nem is tudom – gondolta. Vicces. Ilyen közel nem szoktam lenni fiúkhoz. A második és egyben eddig utolsó barátnőm hajolt utoljára így a nyakamba. Csak vele mondjuk csókolóztunk, nem pedig egymás vérét szívtuk, miután egymásba harapunk… ezen valamiért megint felkuncogott.

- Hé, mi van? – kérdezte az ágy szélén ülve figyelő Dorian.

- Semmi – mormolta a fiú – csak valahogy vicces ez az egész, ahogy itt ölelgetjük egymást.

- Akkor ne csak ölelgess, szexi fiú, hanem marj is belém! - nevetett fel André is, aztán hozzátette - De csak ügyesen és hidegvérrel, ahogy kell. Önuralom, Márkó fiú! Önuralom. A tudatod egy részét hagyd most kívül rajtunk, és az fog majd elszakítani, amikor kell. Ő kívül marad és figyel! Így gondolj rá! – ezt már csak suttogta a fülébe.

- Oké. – suttogta a fiú és lemásolva a korábbi mozdulatait hozzátapadt a másik nyakához. Ebben a pillanatban ráélesedett minden figyelme, sokkal gyorsabban, mint az előbb és máris elöntötte a vágyakozás. Büszke volt magára, hogy ezt hidegvérrel regisztrálja és nem veti rá magát azonnal a másik fiúra. Szándékosan késleltette egy kicsit a harapást, de nem sokáig bírta. Amint az ajkai megérezték a másik nyak forróságát, meghallotta az áramlást, a szívdobogást, megérezte az édeskés illatot, szorosabban rátapadt. Ezúttal már számított arra a furcsa bizsergésre a fogai és az ínye környékén és szinte rutinosan ejtett egy sebet a fiú nyakán. És megérezte megint. Ugyanazt, pontosan ugyanúgy.

 Az eggyé válás és az élvezet mámora megint elbódította és erősebben szívta az épp csak kiserkenő vért. Ajkaival a fiú nyakára tapadt és keze a derekáról öntudatlanul annak a tarkójára tévedt, hogy erősebben szoríthassa rá az ajkait. De már számított rá, mintha tudta volna, mi történik. Ahogy az előbb hallotta, próbált egy kis részt leválasztani a tudatából, ami nem vesz részt ebben az áradatban és kívül marad. Furcsa feszítést érzett, aztán konstatálta, hogy a kezét erőszakosan lefeszítik André tarkójáról és hátulról megint átölelik, mint az előbb, karjait a testéhez szorítva. De nem szakították el a forrástól. Rátört megint az íz és a befogadás élménye. Sikerült a tudatánál maradnia és hamarosan hallotta, amikor a nevén kezdik szólítani.

- Márkó fiú, ideje elszakadnod tőle – hallotta nagyon messziről, pedig valójában a fülébe suttogták. Esze ágában sem volt még elszakadni, a világ végéig akart így maradni és csak befogadni az élményt, amit adott. Amíg csak él, ezt az élményt akarta megállás nélkül.

- Tréning, fiú! Ezt kell gyakorolnod. Szakadj el és hagyd ott! – hangzott hátulról. Megpróbálta. Minden porcikája tiltakozott ellene, de a kívül maradó tudatrésze átvette egy pillanatra az irányítást és szinte erőszakosan megszakította az áramlást. Pár pillanattal később fizikailag is elszakadt a másik fiú nyakától és ajkaival pár milliméterre sikerült eltávolodnia tőle. Megpróbált úrrá lenni a vágyon, hogy visszatapadjon a még mindig ott lévő lüktető, forró nyakra, ami ennek az élménynek a forrása volt. A szív dobolása, az erek lüktetése, felé áramló képek, talán emlékek, a test forrósága. Ezt mindet megint akarta! És közben, mintha egy vészcsengő szólt volna, attól az apró, kicsi tudatrésztől, amit kívül hagyott. El kell szakadnia! Most! Aztán egy hatalmas rándulással hátra csapta a fejét és eltávolodott a másik fiútól. Megérezte az ölelést is hátulról, de Dorian nem szorította magához, épp csak köré fonta a karját, akcióra készen, ha esetleg mégis vissza akarna támadni André nyakára. De nem akart. Vagyis dehogynem akart! Semmi másra nem vágyott, csak arra! Hatalmas energiát igényelt, hogy eltávolítsa az ajkait a fiú nyakától és hátrébb hajtsa a fejét. A másik fiú lazán ölelte és a szemébe nézett. Mosolygott.

- Ez szép volt! Második alkalom és már nem kellett, hogy kirántsunk a kapcsolódásból. Klassz vagy, Márkó fiú!  

Kicsit rossz érzés volt, hogy a finom, meleg test eltávolodott tőle, egy pillanatra megint elbizonytalanodott, hogy úrrá lesz-e magán és nem vetődik rá megint Andréra. Megtántorodott és majdnem eldőlt az ágyon, de a szemben térdelő André szorosabban átölelte és megtartotta. Márk visszanyerte az egyensúlyát, pár másodperc múlva már nem szédült.

- Egész jó! – lelkesedett André.

- Márkó fiú! Büszkék vagyunk rád! – mondta Dorian is valahonnan a messzeségből.

- Márk – morogta nekik bosszúsan, mint akinek elvették a játékát és kibontakozott a laza ölelésből.

Estére már négy gyakorlaton voltak túl és egyre jobban ment. Márk úgy érezte, hogy nem kockáztatnának sokat egy civillel sem, mert saját elhatározásából képes elszakadni az áldozattól. Az utolsó alkalommal már a kéj és az elárasztás közepette is az az apró, józan tudatrésze pontosan és határozottan uralkodott el rajta a kellő pillanatban, hogy kiszakítsa a kapcsolódásból. Be kellett vallania magának, hogy őrületesen nehéz volt megtennie, de meg tudta tenni. Elszakadt, amikor elhatározta, hogy véget vet a kapcsolódásnak.

– Nem rossz, Márkó fiú! – foglalta össze André, amint a szokásos kis beszélgetős körben ültek a kétszemélyes kanapén, Márk pedig velük szemben a fotelben.

- Márk! – javította ki a fiú – De amúgy szerintem is jól ment.

- Hát persze! Élvezted, abban biztos vagyok – mondta nevetve Dorian – De a jól ment, az most mást jelent. Jó voltál önuralomból, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar már magadtól is meg tudod szakítani. Ez elég jó hír mindannyiunknak. – tette még hozzá.

- Most pár napot pihenj! Lesz elég dolgod, mert anyud is hazajön. – kezdte André - És utána megint gyakorlunk, de most már a technikákra is figyelned kell majd.

- Milyen technikákra? Nem volt jó a… - de Dorian félbe szakította.

- Nem a marás, habár persze azon is lehet javítani. Hanem minden egyéb. A marás helye, a jó pozíció, pár fogás, ami segíthet az első másodpercekben, amikor védekezni próbál. A biztonságos fogások. – Márk ebbe bele sem gondolt, annyira letöltötte az élmény. De egy civillel nem fogják engedelmesen átölelni egymást, hogy az aztán felkínálja neki a nyakát vagy vállát, és megvárja, amíg a hatás elbódítja. Hát igen… van itt még sok dolog.

- Szóval sokat fogunk még tanulni más dolgokról is. De most kell pár nap, hogy magadhoz térj, mert ennyi gyakorlás sok volt egyszerre.

- Csinálhatnánk hamarabb is! – lelkesült fel a fiú. – Nem fáradtam el annyira!

- Nyugi, hé! – nevetett André – Nahát, csak rákapott itt valaki az ízére? – aztán már komolyabban folytatta. – Nem, Márkó fiú, kell most néhány nap, mert ez sok volt. És mással is kell foglalkoznod. – a fiú kicsit elszégyellte magát. Anyu hazajön, ezer dolog lesz és ami az élményt és a pár nap pihenőt illeti, érezte, hogy ebben is igazuk van. Le kell most egy kicsit csillapodnia.

- Legközelebb jön pár technikai gyakorlat. – búcsúzott Dorian, de André még távozóban kuncogva hozzátette.

- Ha már a mai harapás előtti szexiskedésünket is viccesnek találtad, akkor legközelebb megszakadsz majd a nevetéstől, ha a technikákat gyakoroljuk.

  A következő napok sűrű és szomorú teendői az anyukája körül zajlottak. A néhány napos kórházi lét alatt kiderült, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint remélték. Úgy nézett ki, hogy néhány nap múlva be kell költöznie a kórházba. Márknak ezernyi apró, elkeserítő dolgot kellett intéznie, szinte gépként tette, amit lehetett és a keserűség úgy rátelepedett, hogy a középiskolájában is aggódni kezdtek érte és egy elbeszélgetés után kapott egy három napos különleges szünetet. Nem nagyon volt még ilyesmire precedens, hogy egy egyedülálló anya fia kerüljön ilyen helyzetbe, de Márknak jóleső érzés volt, hogy segíteni próbálnak, amennyire a lehetőségeik engedik. A pár extra napot szinte teljesen kitöltötte a vásárlás és a szükséges dolgok összeszedése, ami egy hosszú bentléthez szükséges. És a fiú elég okos volt ahhoz, hogy pontosan tudja: ez nem csak egy vizsgálatról vagy némi kezelésről szól.

 Egyikük sem mondta ki, de benne volt a levegőben, hogy anya már nem fog hazatérni. A napi rutinok szerencsére el tudták ezt néha feledtetni vele és az, hogy naponta bemegy majd hozzá, nyilván el tudják egy kicsit hessegetni az érzést, ami körbelengte az egész házat. Márk magányt és mélységes szomorúságot érzett. Ahhoz is elég okos volt, hogy próbálja lefoglalni magát, mert jól tudta, hogy ha összeroskad és magába zárkózik, akkor végleg összeomlik és az nem segít. Se rajta, se anyán. Próbálta tartani magát és ezt mutatni anyukája felé is, mert őt az ő sorsa aggasztotta a legjobban. Ezért erősnek és élettel telinek mutatta magát, akkor is, amikor maga alatt volt. És egyre gyakrabban eszébe jutott az új élete. És őrületesen hiányzott neki, hogy újra megtapasztalja azt az élményt. Kapcsolódásra vágyott. Még az is eszébe jutott, hogy milyen lenne a saját szakállára vadászni egyet, de persze maga sem gondolta ezt komolyan. Hiányzott! Ez volt a magyarázat. És már alig várta a következő gyakorlatot.

Miután anya beköltözött a kórházba, minden megváltozott. Eddig is sokat volt egyedül, de most úgy érezte, mintha egyik napról a másikra felnőtté vált volna. És azt is érezte, hogy tizenhat évesen egy kicsit korai ez még. Szívesebben élvezné még a felelősség nélküli gyerekkort, de erre már nem nagyon lesz esélye.

A következő néhány napban többször is beugrott hozzá valamelyik fiú. André vagy Dorian mintha mindig talált volna alkalmat, hogy ránézzenek, egyszer együtt is beugrottak. A fiúnak jól esett, amikor látta őket és az érzés, hogy lett két bátyja a semmiből, segített, hogy egy kicsit elhessegesse a magányt. Nehezen vallotta be magának, de megszerette őket. És biztos volt benne, hogy a két srác is megkedvelte őt, mert sokkal többet foglalkoztak vele, amint amennyi a tréninghez kellett volna, hiszen megbeszélték, hogy szünetet tartanak és aztán folytatják. A kórházba költözés körüli és az azt követő napokon meg sem tudta számolni, hányszor ugrottak be hozzá csak úgy, hogy ránézzenek. Amelyiküknek épp volt egy kis ideje, azt arra szánta, hogy tegyen nála egy villámlátogatást. És nagyon jó érzés volt a két mesterét így látni, hogy némi sutasággal, óvatosan benéznek hozzá, beszélgetnek pár szót és láthatóan ők sem tudják, mit kezdjenek a helyzettel. De mellette voltak és ez volt a lényeg. És Márk már nagyon várta a gyakorlatok folytatását. Vágyott arra az élményre. Mintha nem akarták volna siettetni, a megbeszéltekhez képest már jó pár nap csúszásban voltak, amikor megint ketten ugrottak be hozzá.

-Hogy vagy, Márkó fiú? – kérdezte André, amíg teát csinált nekik. – Mit szólnál, ha folytatnánk a tréningedet?

- Csináljuk! – kiáltotta rögtön – Már nagyon szeretném. – tette hozzá kicsit higgadtabban.

- Jólvan, most már talán elég jól vagy hozzá. Legyen a hétvége! Mit szólsz hozzá?

- Mi? – értetlenkedett a fiú – Az még két nap! Akár most is kezdhetnénk. – Dorian mellé lépett és átkarolta a vállát.

- Nem kapkodunk vele, Márkó fiú! Fontos dolgokat fogunk gyakorolni, ez a két nap még pont jól fog jönni, hogy jobban összeszedd magad.

- Márk! – válaszolta kicsit durcásan, de beletörődött a dologba. Mi mást is tehetett volna. 

- És mit fogunk gyakorolni?

- Párszor megtapasztaltad a kapcsolódást. De nem fogja mindenki olyan készségesen felkínálni magát neked, ahogy mi csináltuk. – kezdte André.

- A marás helye sem mindegy és ahogy eljutsz odáig. Ezeket fogjuk gyakorolni. És tanulsz pár fogást, hogy biztonságban legyél egy kapcsolódásban, amennyire csak lehet.

- Meg hogy egyáltalán eljuss odáig, hogy pár másodperc alatt elkábítsd a kiszemeltet és ne birkózássá vagy verekedéssé fajuljon a támadásod. – egészítette még ki Dorian.

- Majd elmesélünk pár fiaskót, abból is tanulhatsz. – nevetett fel Dorian. – Van pár hiba, amit mi elkövettünk, de neked már nem kell.

- Titeket ki tanított? Az, aki átváltoztatott? – kérdezte a fiú.

- Nem. -  mondta halkan André – Mi leginkább magunkat tanítottuk. Nem volt mesterünk. És ez elég sok… hát bajt is okozott, amíg mindent kitapasztaltunk. De ez most mindegy is. Majd hallasz pár történetet, amiből te is tanulhatsz. – Márkot nagyon felcsigázta a két fiú története. Nem mondták el neki és alig várta, hogy megtudja, ők hogy váltak ilyenné. És mi minden történt velük az elmúlt pár évben, amióta átváltoztak. Tartoztak még neki a találkozásuk történetével is. De nem most fogja megtudni, ebben is biztos volt. És alig várta már a hétvégét.