A fiú végzett a második cipő befűzésével és kiegyenesedve ült az ágy szélén. Márk ott állt mellette, elég közel és nézte. Várta, hogy az felálljon. A mai kettes terv következik. Amint feláll és elindul, hogy lépjen párat a cipőt próbálva, mögé lép, hátulról átkarolja szorosan a karjait is a testéhez szorítva és azonnal a nyakába mélyed. Rengeteget gyakorolták és ez a legbiztonságosabb módszer, ezt jól tudta, de a szíve a torkában dobogott a gondolattól. A két gyakorlótársa magasabb volt nála egy kicsivel, ami nehezítette a dolgot, de most nem tűnt nehéznek, hogy a nála picivel alacsonyabb fiút lefogja és rögtön marni tudjon a tökéletes pozícióban. Hátulról a karokkal együtt a felsőtestét is szorosan átölelve marni - ez a legjobb módszer és ha minden összejön, így még az sem derül ki az áldozat számára, hogy ki volt a támadó, amikor felébred. Persze most más a helyzet, mert ismerik egymást és együtt vannak már vagy fél órája. Leült a fiú mellé megint.
Talán három másodperc telhetett el, amikor Oliver felállt, de még nem lépett előre. Márk felkészült és felállt ő is, mintha csak jobban meg akarná nézni azt a pár lépést, amivel Oliver bejárja a szobát. Szinte pattanásig feszült minden izma, hogy mozduljon. Aztán megmozdult a fiú lába, előre lendült és megtette az első lépést, de még közel volt az ágyhoz. Márk csillapította magát és nagy levegőt vett.
- Hadd nézzem! - mondta hangosan és megint Oliver egyik vállára tette a kezét. Az lépett meg egyet előre. Márk belépett a fiú és az ágy közé, a két kezét hátulról a másik vállára tette. Talán fél másodperc kellett, hogy felszívja magát, aztán minden villámcsapásszerű gyorsasággal történt. Megszorította a vállát, közel húzta magához, majd egy pillanat alatt átfogott és hátulról a bicepsze magasságában a karjaival együtt átölelve ráhajolt. Az egyik kezével a póló nyakába markolva kicsit lejjebb húzta azt, szabaddá téve a nyak alatti részt is. Érezte, hogy a fogása nem tökéletes, mert kicsit magasabbra sikerült, mint kellett volna, de egy pillanat alatt eldöntötte, hogy így is elég biztosan szorítja magához, hogy haraphasson.
Visszamarástól most nem kellett tartania, így a nyak és a váll közötti ívet célozta és a következő pillanatban az ajkaival már rá is szorított. A másik fiú félig hátra fordította a fejét és döbbent tekintettel kereste Márk tekintetét, mintha valami magyarázatot várna.
- Hé! - kiáltott fel Oliver - Mit csinálsz? - kétségbeesett, a végére elcsukló hangon kiáltott és még volt annyi ideje, hogy a karját behajlítva ráfogjon a támadója csuklóira, amik a mellkasához feszülve húzták hátra. A nyakában egy pillanatra megérezte a másik fiú forró leheletét, aztán a következő pillanatban egy apró, éles fájdalom következett. Még két-három másodpercig próbálta megérteni, hogy mi történik, miközben erős karok kötötték gúzsba hátulról. Aztán a tudata kezdett elmosódni és úrrá lett rajta valami kellemes bódultság, majd újabb pár másodperc múlva megszűnt a világ körülötte.
Márk tudta, hogy jól sikerült a támadása. A jól begyakorolt apró, fogcsikorgatás szerű mozdulattal egészen kis sebet ejtett. A lehető legkisebb fájdalommal és gyorsan marta meg a fiút, aztán igyekezett a belé áramló tudatával hamar elárasztani, hogy minél hamarabb elbóduljon. A saját csuklóján talán három másodpercig érezte a másik fiú kezének a szorítását, ami a következő pillanatban már el is ernyedt. Szinte pillanatok alatt sikerült elárasztania, sokkal gyorsabban, mint amire számított. A csuklóját markoló kezek már csak tudat alatt, szorítás nélkül fogták és kapaszkodtak belé.
Nagyon gyorsan bejutott és szinte azonnal érezte az eufóriát, amit már annyira várt. Hihetetlen sebességgel és erővel árasztotta el őt magát is a másik fiú tudata, ami előtt szélesre tárta magát, hogy befogadja. A fiú halkan felnyögött a szorításban és pár másodpercig erősebben szorította a rá kulcsolódó karokat, de Márk kapcsolódáson kívül hagyott kis tudatrésze elégedetten regisztrálta, hogy minden jól ment, és ez csak az a normális, de veszélytelen és öntudatlan reakció, amire számítania kell. Újabb néhány másodperc múlva megint enyhült a szorítás és ismét laza kapaszkodássá szelídült Márk alkarján.
Márkot elárasztotta minden, ami miatt szerették ezt az érzést. A mámor, a kéj, az eufória, a két tudat furcsa, valószerűtlen egyesülése, a ráélesített érzékek által regisztrált forróság, a vér áramlata és illata, a másik test lassú, egyenletes légzése, ez szinte egy pillanat alatt öntötte el. Olyan gyors és intenzív volt az élmény, hogy megtántorodott. A valósághoz kapcsolódó tudatrésze érezte a veszélyt, hogy túl sok és túl erős ez egyszerre és próbálta fékezni, de nagyon nehéz volt.
Az ágy mellett állva lassan leült, magával húzva Olivert is, aztán hanyatt dőlt, szorosan magához szorítva a másikat. Így az egyensúlyukra már nem kell koncentrálnia. Nem fognak eldőlni és összetörni magukat. Fogást váltott és egyik kezével az áldozat állát finoman hátra feszítve szorította magához a másik fejét, hogy miközben ledőlnek se szakadjanak el az ajkai a nyakától. Hanyatt dőlve magához szorította a fiút és átadta magát az egyesülés mámorító érzésének.
A kint maradó tudatrésze konstatálta, hogy a két tanítójának igaza volt, ez sokkal könnyebb és sokkal kisebb ellenállással megy, mint eddig bármikor. És pontosan érezte a veszélyt is, hogy túl könnyen megy és elsodorja vele a másik fiú tudatát, károkat okozva benne. Vigyáznia kell rá! Fékezte az áramlást és élvezte az eufórikus állapotot.
Még volt ideje, ezt is tudta, mert pontosan érezte a fiú tudatának minden rezdülését és tisztában volt az állapotával. Jól viselte a kapcsolódást, de Márk pontosan érezte, hogy sokkal gyengébb, mint a két gyakorlópartnere, pedig ők nagyon visszafogták magukat. Nagyon kell vigyázni erre a srácra, könnyű kárt okozni benne. Ezt eddig is tudta, mert mondták neki, de most már érezte is.
Lássunk neki a tanulásnak! Visszafogta magát, a fantasztikus, kéjes érzés, ami eddig elöntötte, egy viszonylag szelíd eufóriává alakult és elkezdte szabályozni az áramlást. Mintha egy folyó lenne, amit kis patakokká választ szét és szelektál. A fiú jó tornász, jó mozgáskoordináció, egyensúlyérzék, ezekből talán most kapott valamit. Két mestere azt mondja, ez nem olyan egyszerű, hogy kap valami képességet az áldozatától. Inkább úgy kell felfogni, hogy a meglévő képességei egy doppingszert kapnak, amitől hirtelen feljavulhatnak majd.
- Nem fogsz tudni zongorázni, ha megmarsz egy zongoristát! - mondta egyszer Dorian nevetve, amikor erről beszéltek neki. De ha tehetséges zongorista, akkor a képességeiből kapsz valamennyit és könnyebben fogod majd megtanulni. És kezdőként is olyan leszel, mintha született tehetség lennél és meglepően jól fogsz haladni vele. De attól még meg kell tanulnod és gyakorolnod kell.
Oliver ügyessége és atletikussága jó dopping lesz, hogy fejlessze magát. Egy ideig hagyta, hogy szabadon befogadja a másik fiút, aztán kíváncsivá vált. Azt tudta már az Andréval és Doriannal történő kapcsolódások alatt is, hogy az áldozata életéből és tapasztalataiból is meríthet ilyenkor, csak rajta múlik, hogy mit fogad be és mit dob el közülük. A két srác erős gátakat épített és nagyon kevés dolgot engedett neki látni. De most ki akarta elégíteni a kíváncsiságát. Lássuk ennek a srácnak az életét! Engedte a régi emlékek és élmények kis patakját, amik elé eddig gátat emelt, hogy kiszélesedjenek és áramlani kezdtek. És Márk ekkor ijedt meg először a saját képességeitől igazán. A fiú életének a mozzanatai futottak át rajta, emlékképek, élmények, fájdalmak. És te jó ég, mennyi volt belőlük! Megfékezte az áramlást és próbálta rendbe szedni egy kicsit. Oliver emlékei és fontos pillanatai kezdtek el felvillanni, némelyik egész élesen, némelyik csak halványan.
Volt közöttük olyan, ami egy folyamatos rossz érzéssel kapcsolódott össze. Fájdalom és félelem. Kicsit fókuszált rá és meglátta. Egy középkorú nő és egy férfi. Talán a szülei. A férfi egy konyhában ül és mindketten félnek tőle. Sőt, rettegnek. A fiú talán csak négy-öt éves lehet, de retteg az apjától. Az anya meghunyászkodva ül az asztalnál és nem szólnak. És egy pillanatra felsejlik sok-sok évnyi félelem és fájdalom, erőszak, verés... Márkot sokkolja az élmény és pánikszerűen elzárja ezt a csatornát. Aztán óvatosan visszanyitja. Egy újabb megállított pillanatban már csak pár évvel lehetünk a jelen előtt és Oliver egyedül ül egy szobában, a nő az eltelt néhány évhez képest sokkal öregebbnek tűnve egy fotelben. A férfi már nincs ott, ezt tudja. És már nem is jön haza. A nő feláll és kibotorkál a szobából. A fiú is feláll és az asztalról elrakja a kiürült üveget a szemetesbe. Már jópár van benne. Naponta legalább egy újabb kerül bele ezt is tudja. Aztán ő is bemegy a saját szobájába. Márk megértette. És mennyire ismerős! Szerencsére az apa eltűnt az életükből, de ennek a fiúnak nincs akkora szerencséje, mint neki, mert Oliver anyja az italba menekült. Nincs már erőszak, nincs már félelem sem, csak valami végtelen szomorúság. Ez megviselte Márkot. Az ő anyja mással küzd, amiről nem tehet. És el fogja veszíteni a küzdelmet hamarosan. De ez a fiú... sajnálni kezdte.
Elzárta ezt a csatornát és átadta magát még pár jobb élménynek és hagyta, hogy az eufórikus kapcsolódás-érzés eluralkodjon rajta. Rátalált arra a technikára, amit a két mesterével is gyakoroltak és ők csak céltalan drogmámornak hívták. Az egész élmény olyan volt persze, de megtanították neki a tiszta, céltalan élvezetet is, ami az igazi függőséget okozza. Tudta, hogy ez teszi vadakká a vadakat. Ez a függőség, aminek nem tudnak ellenállni. Ilyenkor nem a tanulás és a két tudat áramlásainak a szabályozása számít. Ahogy Dorian mondta, ez olyan, mintha egy kis tintával teli üvegcsét, ami az ő tudata, eltörne egy vízzel teli akváriumban, ami az áldozaté. Elkezd keveredni és céltalan, kiteljesítő összeolvadás alakul ki belőle. És a vége a két tudat teljes összeolvadása lesz, ami olyan kiteljesedést és mámort okoz, amitől ez a technika valóban veszélyessé válik. Benne ragadnak a mámorban, de az áldozat ezt nem bírja ki sokáig és így ölik meg végül. És ez a valódi, veszedelmes kábítószer. Két mestere óva intette attól, hogy ezt hosszú ideig és gyakran csinálja, de meg kellett tapasztalnia. Márk kívül maradt tudatrésze ekkor meg is szólaltatta a képzeletbeli vészcsengőt és azt is regisztrálta, hogy a mámorral mennyire lecsökken ennek a fontos és életmentő tudatrésznek a befolyása.
Szerette volna, ha még hosszú ideig így maradnak, de megérezte, hogy a srác gyengülni kezd. Ideje lesz elszakadni tőle. Ha tovább folytatja, akkor baj lesz. A vészcsengő megint megszólalt és Márk úgy döntött, hogy elég lesz. Pedig még nagyon maradt volna! Nehézkesen, de végül kiszakította magát a teljes összeolvadás drogos mámorából és elkezdte elzárni a kapcsolatot. Egy utolsó elárasztással még elöntötte a fiú tudatát azzal a kéjes eufóriával, ami most őt is kitöltötte. A két mestere szerint ez adja meg az áldozatnak azt a tudat alatt működő, meghatározhatatlan emléket, hogy valami jó dolog történt. Az ájulástól vagy a rajtaütésszerű elalvástól eltekintve, mert attól majd meg fognak ijedni, amint felébrednek, hogy ilyesmi előfordulhat velük.
Márk már mestere volt a lehető legkisebb seb ejtésének, ami éppen elég a vér kiserkenéséhez, hogy magába szívja. Jól megtanulta, hogy a mennyiség nem számít, nagyon apró seb is elég, csak mindig friss legyen a belőle kiserkenő vér, amivel kapcsolatban marad. A harapás apró sebe pár napon belül el fog múlni. Talán elgondolkodik majd, hol szerezte, de ha Márk elég ügyes volt, akkor nem lesz nagyon feltűnő.
Elzárt minden patakot a két tudat között és lassan, fokozatosan elapadt az áramlás, amíg meg nem szűnt a kapcsolat. Miután a tudatuk szétvált, lassan ellazította az ajkait és elvált a fiú nyakától. Még mindig ölelte hátulról, a karjai alatt érezte a másik mellkasának az egyenletes emelkedését és süllyedését. - Mélyen alszik - gondolta, aztán elengedte és ellazította magát. Próbálta kicsit összeszedni a mámorító élmény után a hidegvérét és igyekezett csillapítani az eufóriát, amit még mindig érzett. Néhány percig csak feküdt mozdulatlanul és a rajta fekvő áldozata lélegzését hallgatta. A fiúnak kicsit oldalra billent a feje és arca egészen az ő arcához simult. Érezte a melegét és ösztönösen ráélesítette az érzékeit. A vér áramlása, a levegővétel, a fiú arcizmainak apró rándulásai, amiket közvetlenül a saját arcán érzett megint mintha felkorbácsolták volna a vágyát, hogy újra kapcsolódjon a fiúval, de szinte a gondolat felmerülésének a pillanatában meg is szólaltak a szirénák az agyában, hogy ennek véget kell vetni. A ráélesített érzékeivel még egy percen át hallgatta az erek lüktetését, a másik mellkasba ki-és beáramló levegő halk surrogását, a szívdobogás dübörgésnek ható hangját és konstatálta, hogy a fiúval minden rendben van. Legalábbis úgy tűnik, hogy rendben van és mélyen alszik.
Végül összeszedte magát és egy nagy nyögés kíséretében feljebb tornázta magát az ágyon, magával húzva a még mindig rá nehezedő fiút, hogy rendesen el tudja helyezni majd, amíg ébredezik. Miután sikerült magával húznia, még nem mozdult egy ideig és továbbra is lazán magához ölelve megint ráélesítette az érzékeit. Mélyen alszik. Talán tíz-tizenöt perc múlva ébred majd fel, legalábbis erre számított a mesterei elmondásai alapján. A saját mellkasán érezte a rá nehezedő fiú lassú, egyenletes légzését, és a szívverését, amitől megnyugodott. Rendben lesz! - mondogatta magának. A tudata még mindig a mámor hatása alatt volt, ezért úgy döntött, hogy ad még magának fél percet, hogy teljesen összeszedje magát.
Végre teljesen lecsillapodott és finoman oldalra borította a fiút, hogy kiszabaduljon alóla. Nem kis nehézségek árán végül sikerült kényelmesen elrendeznie a tehetetlen testet. Az változatlanul egyenletesen és halkan szuszogott, mint aki a legjobb álmát alussza. - Remélem, így is van - gondolta magában. Megvizsgálta magát és nem tudta eldönteni, hogy érzi vagy csak bemagyarázza magának, hogy mennyivel jobban érzi magát. Friss volt, energikus és mintha valóban az elemeit töltötték volna fel. - Micsoda hülyeség! - gondolta, amikor Dorian úgy magyarázta neki ezt az érzést, hogy "több lesz benned az élet". És tényleg ilyen volt! Nem lehet elmondani. Teljesebbé vált minden. Tényleg drog lenne? - gondolkodott el, aztán a szeme vissza tévedt a mellette szuszogó fiúra. Hálát és szeretett érzett iránta. Amikor majd a mindennapokban találkoznak, nagy kihívás lesz majd nem arra gondolnia, amit átélt vele. Szeme végig vándorolt rajta párszor a most talált cipőjétől az edzésen használt egyen-rövidnadrágon és alaposan összegyűrődött pólóján át a kicsit kócos sötét hajáig, aztán vissza. És közben elképzelte azt a fickót, akit az emlékei között látott, amint ordít valamit, aztán lekever neki egy hatalmasat. Egy pillanatra látta azt is, ahogy az ágyban a takaró alá bújva világít valami zseblámpával, hogy az apjának ne tűnjön fel és valami könyvet olvas.
Furcsa sajnálatot és szeretetet érzett most, hogy megtudta, milyen gyerekkor jutott ennek a srácnak. És feltámadt a lelkiismeretfurdalás, hogy ezt tette vele. A két mestere megnyugtatta: ez az érzés soha nem is fog elmúlni. És addig jó, amíg ez így van. - Sajnálom - suttogta neki halkan, habár tudta, hogy még jó tíz perc vagy negyed óra kell, hogy ébredezni kezdjen. - Azért remélem, nem volt rossz élmény, amire emlékszel majd belőle - tette még hozzá magában. André egyszer hosszasan magyarázta neki az utolsó eufóriával történő elárasztást. Azt mondta, ha nem csinálná, az áldozat akkor is valami furcsa amnéziával ébredne, de ezzel a technikával az egész élményhez egy pozitív töltet kapcsolódik ami tudat alatt működik majd benne. A vadak, ha életben hagyják az áldozatukat, valószínűleg nem törődnek ezzel sem. Pedig nem kerül semmibe. Sőt, jó érzés ez is. Márk remélte, hogy jól csinálta, mert ezt is gyakorolták minden alkalommal. Most még kevésbé akarta volna, hogy ennek a fiúnak bármi baja legyen vagy bármilyen rossz emléke maradjon a dologról. Ráhúzta a saját takaróját, gondosan felhúzva egészen az álláig. Szinte öntudatlanul elsimított egy tincset az egyenletesen szuszogó fiú homlokából, aztán felállt és úgy döntött, hogy csinál valami szörpöt vagy limonádét, amíg az ébredezik. Jó húsz perc telt el, mire kinyitotta a szemét, Márk az utolsó perceket már komoly aggódással figyelte, mert kicsit tovább tartott az ébredés, mint amire számított.
- Hú... - nyögött fel - mi a franc történt? - kezdte, és végig nézett magán, ahogy a felpróbált cipővel, és az edzőszerelésükben betakarva fekszik Márk ágyán.
- Hú... - nyögte megint és kapkodva elkezdett kikászálódni.
- Hé, nyugi, csak betakartalak. Kidőltél rendesen. - mondta neki Márk. És nagyon rossz érzés volt hazudni ennek a fiúnak. Talán rosszabb volt ez a hazugság miatti lelkiismeretfurdalás, mint eddig bármi, amivel az akciója járt. Nehezére esett, de folytatta. Muszáj volt.
- Kimentem, amikor leültél felpróbálni - biccentett a fejével a cipőre - és amikor visszajöttem, hanyatt dőlve húztad a lóbőrt. - mondta kicsit erőltetve a könnyedséget. - Csak betakartalak, ha már így alakult. - tette még hozzá és próbált mosolyogni. Remélte, hogy elég őszintére sikerült.
- Hú... - nyögte megint és teljesen össze volt zavarodva. Végignézett magán, aztán Márkra pillantott, akin ugyanaz az edzőszerelés volt, mint rajta. Ettől kicsit megnyugodott, mintha kicsit helyére került volna, hogy hol van és mi történik vele. Beugrott neki az edzés, a bolt, ahol nem talált cipőt, aztán végigfutott a teljes eseménysor addig, hogy leül és felpróbálja a cipőt. De mi történhetett utána? Hogy aludt el ilyen rajtaütés-szerűen?
- Hú... - nyögte megint.
- Igen, ezt már mondtad. - jegyezte meg Márk most őszintén elmosolyodva, amire a másik is mintha kicsit megenyhült volna.
- Ne aggódj, talán ha fél órát aludtál. - Már úgy saccolta, hogy úgy tizenöt-húsz percet lehettek összekapcsolódva, szóval a fél óra nagyjából stimmelt. Esetleg egy kicsit több.
- Nyugi, - folytatta - velem is van ilyen! Ha hulla fáradt vagyok, bármilyen helyzetben el tudok aludni.
- Hát én... én nem nagyon szoktam. Legalábbis eddig. - mondta Oliver halkan. - Főleg nem idegen helyen. - tette még hozzá.
- Ennél nagyobb baj ne történjen veled sosem! - mondta Márk - És nem vagy idegen helyen. Nálam vagy. - A másik fiú erre megint elmosolyodott, de össze volt zavarodva.
- De minden oké? - kérdezte félve Márk - Mármint nem vagy rosszul, meg ilyesmi.
- Nem, dehogy! - válaszolt talán túl gyorsan is - Igazából tök jól érzem magam. Mintha életemben nem aludtam volna még ilyen jól! - mondta, mintha neki kéne nyugtatgatnia Márkot. Valóban egészen kisimulva és nyugodtan üldögélt az ágy szélén.
- Csak nem szoktam így máshol elaludni. Ennyi. Lehet, hogy valami vérnyomásos dolog? Sosem volt bajom vele... - morfondírozott. Nem kicsit aggasztotta a dolog, ez látszott rajta. - De minden oké, tényleg!
- Akkor jó! Jöhetsz máskor is, én örülök neked, ha jössz! - mondta Márk, aztán leült mellé és odaadta neki a limonádét.
- Kösz! - mondta neki, amint elvette - Ne ígérgess ilyet, mert még behajtom rajtad! - mondta aztán, és már tudott végre rendesen is mosolyogni.
- Nem ígérgetek ám olyasmit, amit nem gondolok komolyan! - válaszolt neki és barátságosan meglapogatta a fiú vállát. Valójában elmondhatatlanul hálás volt neki az élményért. És bárcsak elmondhatta volna neki, milyen fantasztikus az, amit neki köszönhet. Bárcsak megoszthatná vele! A legfantasztikusabb félórák az életben - mondta egyszer Dorian, és így is volt. Bárcsak legalább a töredékét visszaadhatná neki hálából! Egymás mellett ültek az ágy szélén, Márk még mindig kicsit aggódva figyelte a másik fiút, hogy minden rendben van-e vele.
A nyakán meglátta az apró heget és egy kis vörös foltot körülötte. És némi elmaszált vért. A fene! Erre jobban kellett volna figyelnie, amikor szétváltak, hogy ne hagyjon ott ilyet. Megvolt annak is a technikája, hogy az elváláskor ne maradjon vér - az utolsó álompuszi - így hívta vicceskedve Dorian és tényleg valami olyasmire hasonlított a mozdulat. Ez nem sikerült jól. Talán ez az egy, amivel nem volt elégedett.
Egy kis ideig még beszélgettek, amíg kiürítették a bögrét, aztán Oliver elkezdett feltápászkodni. Márk reflexből mögé nyúlt, hogy átkarolva a vállát felsegítse, de a másik fiú aztán meglepően energikusan pattant fel végül.
- Ja, köszi a cipőt! - mondta - Meg bocs, hogy... - nem tudta, hogy mit mondjon. Szégyellte az egészet, hogy rajtaütésszerűen elalszik valakinél. Nem tudta hová tenni és még sokáig nem is fogja tudni, ebben biztos volt.
- Hagyd már! - torkollta le Márk - Úgy csinálsz, mintha valami borzasztó dolog történt volna! - aztán folytatta.
- Képzeld, én minden nap alszom, ennél sokkal többet is. És nem kérek érte bocsánatot senkitől! - veregette meg a vállát és próbálta volna oldani szegény fiú kínját.
- Sőt, aludtam el már vonaton, buszon és autóban is. Sőt, egyszer töriórán! Na? - vonta fel a szemöldökét kérdőn és vigyorgott hozzá szélesen.
- Oké-oké! - adta meg magát és már talán őszinte is volt a mosolya - Csak akkor is.... milyen hülye dolog már. Nem volt még... - de Márk megint belé fojtotta a szót.
- Hülye dolog az lenne, ha nem találtál volna cipőt és papucsban jönnél holnap. Na, az tényleg hülye dolog lenne! Egy alvás, hát, az szerintem nem tartozik a hülye dolgok közé. Sőt! Az a jó dolgok közé tartozik! - és megint átkarolta aztán megrázta egy kicsit.
- Jó, igazad van. - egyezett bele Oliver végleg. - Köszi a cipőt! Megyek, haza kéne érnem már szerintem. - Márknak eszébe jutott a szoba közepén az asztal, mellette a koránál tizenöt évvel idősebbnek tűnő nő, az üveg, a mennyezetről lógó lámpa beteg fénye. Végtelen szomorúsággal töltötte el, hogy ez a srác most oda megy haza. Nagyon szeretett volna valamit mondani, de semmi nem jutott eszébe. És azt nyilván nem lehet, hogy azt mondja: sajnálom, hogy egyedül vagy egy alkoholista anyával. Ezt mondaná valakinek, akiről elvileg nem tudhat szinte semmit? Pedig, ha tudná... bárcsak megtudhatná! Ez tényleg nehéz lesz.
Elindultak kifelé a házból, Márk a kulcscsomóval kísérte ki, hogy bezárja mögötte a kertkaput is. Kifelé menet meglátta Oliver nyakán azt az alig négyzetcentis felületen elmaszált vért, ránézett a kulcsára és jött az ötlet. Ördögi, hogy így jár már az agyam, gondolta kicsit szégyenkezve. Átment a fiú másik oldalára, mintha így lenne könnyebb nyitni a kiskaput, hogy megcsinálja, amit kigondolt.
- Örülök, hogy jöttél Oliver - kiáltott fel, mintha búcsúzkodni kezdene, ahogy a kiskapuhoz értek és azzal a lendülettel még egyszer barátságosan átvetette a karját a fiú nyaka körül, ügyelve rá, hogy a kulcscsomó nekiütődjön a nyakának.
- Ó, basszus! Bocs! - kiáltott fel, de mintha a másik nem is értette volna. Márk átvette a másik kezébe a kulcsot és két újjal végig simított a fiú nyakán, ahol az apró heg volt.
- A kulcs! - mondta - Nem fáj?
- Micsoda? - Értetlenkedett Oliver. Érezte a kulcsot, de miért kell ettől így megijedni, azt nem értette. Épp hogy hozzá ért. - Nem, dehogy, ne hülyéskedj már!
- Oké! Gondoltam, a kulcskarika félig átvágta a nyakad! - tette hozzá nevetve. Még egyszer végigsimította a fiú sebét, szinte észrevehetetlenné téve az elmaszált vért. Megnyugodott. Ez már rendben lesz. Annyira apró a heg, a kulcsra meg emlékezni fog. Ez megoldva. És nagyon büszke volt magára! Oliver nevetve csóválta fejét ezen a hülyeségen, aztán kiértek az utcára.
- Hát még egyszer köszi! - fordult szembe vele búcsúzóul. - Jövő héten meg keresek sajátot!
- Oké-oké, tényleg nincs mit! Felőlem nálad is maradhat, mert nem fog hiányozni. - de már látta az ellenkezést, úgyhogy inkább folytatta - Na, tök jó, hogy itt voltál, tényleg örülök neki!
- Ja, én is! - mondta még Oliver - És az elalvás meg... hát nem is tudom... - de Márk nem hagyta küzdeni a bocsánatkéréssel.
- Hagyd már ezt, mert tényleg felbosszantasz! - vágott közbe vigyorogva, aztán egy kis gondolkodás után még hozzá tette - Remélem, jól aludtál.
- Hát, tudod... - kezdte kicsit zavarban - ... igazából rohadt jót! - erre elnevette magát, mert tudta, hogy hülyén hangzik. - Nem tudom miért, de egész jól esett. Nem tudom, mikor aludtam ilyen jót utoljára. - ezt már egyikük sem bírta komoly arccal és elnevették magukat. Márk tudta, hogy akkor ezt is jól csinálta. Szóval ilyen az, amikor jól csinálja! És őszintén örült neki.
- Gyere máskor is, itt bármikor aludhatsz egy jót! - mondta nevetve - De komolyan! Szinte mindig egyedül vagyok, simán bármikor jöhetsz!
- Megint felelőtlenül ígérgetsz! - válaszolta Oliver.
Aztán még eszükbe jutott a másnapi utazás és meccs, pár percig még beszélgettek róla, végül Oliver tényleg elköszönt. Amíg visszasétált a házba, Márkot elöntötte a büszkeség. Kedve lett volna kiáltozni és ugrándozni a nagy elégedettségében. Ennél jobban nem is mehetett volna. Sima volt a letámadás, sima volt az ébredés, egész kicsi sebet ejtett csak és még egy sztori is lesz hozzá a kulcscsomóval, ha esetleg mégis feltűnne Olivernek otthon.
A kapcsolódás pedig, hát arra nincsenek is szavak. Fantasztikus élmény volt. Ez sokkal intenzívebb és eufórikusabb volt, mint a két sráccal. Ők erősen szabályozták a dolgot, hogy mit engednek át magukból és mit nem, de itt most ő dominált. És ez a fajta összeolvadás-érzés mindent felülmúlt, amit eddig gondolt. Kereste magában a szavakat, amik leírják, de nem találta. A kéj volt hozzá a legközelebb, de eufória, mámor, elégedettség, kielégülés és még sok-sok más. És mindez egyszerre. Felrémlett neki, amikor mesélték, hogy egy magukfajtával való kapcsolódás még százszorosan felülmúlja ezt az élményt is. Ezt már el sem tudta képzelni. Egy kapcsolódás egy magafajtával már miféle őrület lehet? Egyelőre még ezt is alig tudta lecsillapítani magában, ami most történt ezzel a fiúval és ezt kéne százzal szoroznia. Sok volt ez most a képzeletének. Kicsit más értelmet nyert most a vadak viselkedése, a droghoz hasonlítás, a függőség érzése. És egymás levadászása, amit a vadak csinálnak. Igen, ez egy drog is tud lenni, ha nem vigyáz. És megértette, milyen fontos dolgokat tanított neki a két mestere. Sosem lehet elég a tréningből és az önuralom erősítéséből.
Elborzasztotta a gondolat, hogy meséltek neki valami kölyökbandáról is, akik minden tréning és fék nélkül estek egymásnak. Olyan élményt kaphattak egymás levadászásakor, aminek ő még egyelőre a töredékét is nehezen teszi helyre magában. Kicsit jobban értette most, hogy miféle őrület lehetett az.
És mindezeken felül még egy értékes barátságot is kötött. Úgy érezte, hogy Oliver egy szimpatikus, értelmes srác és szívesen töltene vele több időt együtt. És elég sok közös van bennük, ami a családjukat illeti. Úgy érezte, hogy az összeolvadásukon kívül ez is összeköti őket. Mi lenne, ha Oliverrel még többször kapcsolódna? Vágyott rá és most már nem lett volna gond, hogy itt nála ejtsék meg bármikor. Egy nyugodt, biztonságos helyszínen, a saját szobájában. Talán joggal érezte úgy, hogy már nem egy ismeretlen fiú csak, hanem a barátja, aki bármikor eljönne hozzá. Fellelkesült a gondolattól. És alig várta, hogy beszámoljon róla a mestereinek.
